Még most is nehéz megmondani, mit eszik az ember ezen a morgolódó, sértettségét nehezen palástoló írón. Hiszen anynyi minden tolakszik elő. De talán a csöndes, föl nem számolható hűségét a tárgyak, terek, Budapest iránt. Krúdy volt még ilyen, csak ő örökös bohémságával palástolta nem szűnő, társas magányát. Mándy nézdegélt. Mindig. És ahogy észrevett egy embert, leírt egy semleges tárgyat, máris történetek, legendák bomlottak elő a félhomályból. Olvassák csak el a Régi idők mozijában A mozi című részt, ahogy elkezdi leírni a lakatlan, csak egy otthagyott kendővel, plakátokkal, eldobott csokipapírral benépesült Roxyt. Semmi sem jelentéktelen - sugallják a töredezett, mégis pontos mondatok. Nem vacakolt sokat velük, nincsenek nagy ívű, alaposan megdolgozott mondatai. Egyszerűek, könnyen olvashatóak, de téved, aki azt hinné, hogy nem sűrített bele apró, ki nem mondható titkokat. Minél egyszerűbbek a szövegei, annál inkább tele vannak titkokkal. Nála jobban ez talán csak Bodornak vagy Tarnak sikerült, de rajtuk is érezni, hogy kitől csenték a fogásokat.

És a nevek. A Nagy Opra, Streig Gyuri, Kluft, Gombik Oszkárné. Mintha már eleve beléjük lenne préselve egy-egy történet, melyek végül az egész város legendáriumát kirajzolják. De nem szembeszökő mítoszok ezek, nem szobrok megvilágított tereken, hanem olyan illékony történetdarabok (Egyérintő, Ügynök a kórházban, Átkelés), amelyeket, ha nem figyelünk, hamar felszívnak a tűzfalak, az esőtől szénfekete járdák. Mégis ezektől város a város. Ezekért lehet szeretni, gyűlölni, de leginkább ragaszkodni hozzá. Mándyt olvasva, a Tisza Kálmán, a Mátyás és a Teleki tér háromszögében kóborolva az ember nem tudja nem megkedvelni ezt a várost, a benne lakó házmestereket, ügynököket, jampecokat. Hiszen ismerjük az összes bérházat, köpködőt, mosodát, trafikot, vécét, uszodát, mozit. Főként ez utóbbit, hiszen a mozin kívül tán csak a focihoz volt igazán szeme. És tőle igenis el lehetett lesni a mozi szeretetét, a tekintet fontosságát, a foci, a rongylabda varázsát. A kortárs irodalomban ez ma már divattá merevedett, akkor még élő, eleven valóság volt. Hiszen az ötvenes, hatvanas években a hazaszeretet kínos fogalomnak számított, komoly ember nem is ejtette ki a száján. Helyét a klub iránti mindenáron való szeretet vette át. Aki elárulta a klubot, elárulta a hazáját. Azt a pár utcát, kocsmát, törzsvendéget. Az egész világot.

S még beszélni kellene Csutakról, a mellőzöttségről és a sikerről, az újságíró apáról, aki anekdotáival, az élet mérhetetlen szeretetével még az iskoláról is "lebeszélte". De kapott helyette másikat. Megtanulta a várost, a kapualjakat, a kisembereket, a mindig szagló, párás utcákat, a stadion szotyola- és fűszagát, a túlélés apró trükkjeit. És velük lassan az örökkévalóságot is.