Mint a hollywoodi filmeknél: itt is jobb volt az első rész, mint a második. De nem ég és föld a különbség. Ugyanaz a zenekar, a Symphonica Toscanini, ugyanaz a karmester, Lorin Maazel. A műsor meglepetés, Beethoven 6. szimfóniáját vártam, de ahogy a maestro meglendítette a pálcáját, már lehetett tudni, hogy az biztosan nem lehet. És tényleg nem is lett, a zenekar a 7.-et kezdte el játszani.

Nem itt kezdődött el a koncert, hanem a meghirdetett műsorral. Symphonica Toscanini, hangzatos nevű ismeretlen zenekar, olaszok, hm, hm, gyanús. Lorin Maazel, akármekkora zseni, többször okozott már csalódást, és a bombabiztos műsor (akkor még két Beethovenről volt szó, de az egy Beethoven, egy Brahms sem sokkal kockázatosabb) egyáltalán nem növeli a bizalmat. A zenekar tényleg nem is világbajnok társaság, ez főleg a második részben derül ki, néha nagyon sikálnak a hegedűk, mindig akad valaki, aki máshol tart, mint a többiek, a zenekari fegyelem sem példás, az egyszerre indulás például csak nagyon ritkán sikerül. De kit zavar.

Egy utolsó antisznobéria-próbát tartottam még magamnak a szünet előtti tapsorkánban: akkor is tetszene-e a koncert, ha nem Lorin Maazel vezényelne? Nem, nem tetszene. De akkor nem is ez a koncert volna.

Merthogy ez az igazság: ez nem Symphonica Toscanini-hangverseny, hanem Maazel-koncert. Az első pillanattól az, onnét kezdve, hogy a mozdulatból kiderül, nem a 6. szimfónia kezdődik el egy tizedmásodperc múlva. Maazelt kell nézni, az ő szép és mindig informatív mozdulatait, és azt a furcsa érzést, hogy más is meg tudná csinálni ugyanezt, és mégsem ez történne. Ahogy a teljes hangerővel játszó zenekar előtt hadonászva, ökölbe szorított kézzel még indít egy balhorgot, és a zenekar tényleg képes tovább növelni a hangerőt, ahogy odafordul a második tétel alatt az első hegedűkhöz, és egy pillanat alatt virágba borul a zene, ahogy a nagybőgős a fináléban headbangel, arcába rázza a haját, mint valami heavy metal gitáros, ahogy Maazel felfelé néző tenyerét lefelé fordítja, és abban a pillanatban halkulni kezd a zenekar, az varázslat. Cipolla varázslata, akaratátvitel, uralom, csak a végeredmény egészen más. Röviden mondva: ez volt a legjobb 7. szimfónia, amit koncerten hallottam. Ha pontosabbnak kell lenni, azt mondom, nem ez a legjobb, amit el tudok képzelni, de ez előadó-művészet, csinálni kell, nem ábrándozni róla.

A második rész körülbelül ugyanez, de nyersebb a zenekar a Brahms 2. szimfóniában, mintha még nem lennének kész a finom munkával, az egész mű kissé darabosnak hat. Aztán a ráadások, ó, ha egyszer átélhetném azt, hogy A sevillai borbély nyitánya az Operában is így szól, és megint nem a hang minőségéről van szó, hanem a színekről, játékokról, lélegzetről, humorról, életről, szóval: ha egyszer átélném ezt az Operában, akkor nyilván a következő pillanatban felébrednék. Itt meg nem kell felébredni. Ezt a különbséget hívják Lorin Maazelnek.