A Lámpagyújtónak külföldi magángyűjteményben a helye - jelentették ki ex kathedra a nemzetközileg szinte ismeretlen magyar művészet drukkerei az őszi Kieselbach-aukció előtt. Ekkor került kalapács alá Bortnyik Sándor évtizedek után felbukkant festménye. A kép iránt érzett szenvedélyért aztán végül egy magyar gyűjtő fizetett meg - 170 milliót -, így az nem vált a magyar képzőművészet olajalapú kulturális nagykövetévé.

Nem úgy, mint Bak Imre, Bálint Endre, Birkás Ákos, El Kazovszkij, Fehér László, Kassák Lajos, Keserü Ilona, Nádler István munkái, amelyeket az egyik legnagyobb magyar tematikájú anyagot összeválogató külföldi gyűjtő, Roland Riz birtokol. Az Olaszországban élő német jogász Bolzanóban és Rómában is szervezett már a magyar művészetet reprezentáló kiállítást. Rizéhez hasonlóan, több nagy külföldi magyar anyag is túlmutat egy magáncélú gyűjtemény alapvető szerepén. A tengerentúli közönség az egykori nagykövet, Nancy G. Brinker 1866-tól napjainkig ívelő, klasszikus és kortárs gyűjteményéből is többször láthatott már válogatást, majd annak fontos lenyomataként katalógust is hazavihetett.

- A magyar művészetet kizárólag akkor lehet nemzetközi mércével mérni, ha ebben a környezetben jelenik meg. Erre azonban még mindig kevés a példa - állítja az orosz származású, huszonöt éve Magyarországon élő galériás-gyűjtő, Viktor Menshikoff, aki galériásként gyakran visz magyar művészeket külföldi vásárokra.

Ezt vallja a Magyar művészet külföldi gyűjteményekben című kötet kiadója, Ledényi Attila is, aki szerint a nemzetközi környezet felértékelheti és valós helyükre teheti a magyar alkotókat. A kiadványban bemutatott 14 gyűjtemény mellett becslése szerint még legalább ugyanennyi tematikus kollekció létezik. Bár, mint a művészettörténész Ébli Gábor könyvében megszólaló - 300 magyar festménnyel rendelkező - osztrák gyűjtő, Gaudens Pedit állítja, a rendszerváltás környékén támadt lelkesedés már jó ideje alábbhagyott. Szerinte a sokáig tiltott zónának számító, a rendszerváltással egzotikummá finomodott, gyűjtőket vonzó területek, így Magyarország különlegessége is megszűnt, és a gyűjtés főszabályaként rögzült a "nagy neveket - hazaiaktól" elve. Mások szerint a viszszaesés oka, hogy itthon túl drágán mérik a műveket, és a piacon keringő sok hamis portéka sem kelt bizalmat.

Ennek ellenére és többnyire személyes elkötelezettségük okán tovább gyarapítják kollekciójukat a kötetben bemutatott megszállottak. Például a belga agrármérnök, Viviane Bauters, aki tizenegy éve Magyarországra költözött, vagy Dianne C. Brown, aki 1993-ban, feleségként érkezett ide, és azóta fiatal magyar művészeket támogató galériát és tanácsadó céget nyitott. A bankár, Keith Jacomine, aki háromévnyi itt- tartózkodás után visszajáró gyűjtővé vált, vagy a húsz éve itt élő holland kultúrantropológus, Johan Van Dam, aki a Keserü Ilona-életmű-kiállításhoz, a szentendrei Korniss-tárlathoz és a Nemzeti Galéria jelenlegi Vajda Lajos-kiállításához is kölcsönzött gyűjteményéből. Nemrég pedig kortárs kollekciójának nagy részét helyezte el letétként a Semmelweis Orvostudományi Egyetem épületeinek irodáiban és folyosóin.

- Valójában sosem kerül fel a nagyok térképére a magyar művészet - summázza a helyzetet Johan Van Dam. - Nem vagyunk kultúrközpont, mint Párizs, Berlin vagy London.

De nem is baj, teszi hozzá, hisz holland kortárs képzőművészből sem tudnánk hirtelen hármat felsorolni. Ám ettől függetlenül nemzetközi színvonalú művekkel van dolgunk.

Apró örömök azért még a nehéz időkben is akadnak. Néha még a Central Parkban is felhangzik egy ismert magyar művész neve. Amikor a gyűjtő, Keith Jacomine a kedvence után elkeresztelt kutyája után kiált: Kozma Lajos, lábhoz!

Fehér László Kikötő című képe Roland Riz gyűjteményét gazdagítja