Egy önálló életre képtelen, évek óta reménytelen betegek között fekvő asszony egyszerre csak feláll a rokkantszékből és kisétál a napra. Mások, máshol talán valamiféle biblikus üzenetet tulajdonítanának a történetnek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat úgynevezett fürdetőcsoportjának aktivistái egyszerűen azt mondták: Adélka nénit meggyógyította a szeretet. Ami persze nyilván túlzás, orvosi értelemben talán kifejezőbb lenne nem várt rehabilitációs sikerről beszélni - de azért nem is minden alap nélkül való.

A fürdetőcsoport csaknem egyidős a fennállásának hamarosan huszadik évfordulóját ünneplő Magyar Máltai Szeretetszolgálattal. Az alapító, Csilla von Boeselager határozott meggyőződése volt, hogy a magatehetetlenül fekvő, az ágyukat többé el nem hagyó idős emberek gondozása nem feltétlenül kíván szakképesítést, elég hozzá két gyengéd kar. Tizennyolc évvel ezelőtt ez kissé hihetetlennek tűnt Vereb Mihálynénak, pedig gyógytornászként dolgozott, magatehetetlen rokonait pedig nyolc éven át ápolta otthon, mégis idegenkedve látogatott el az elfekvőbe. A szeretetszolgálat önkéntesei között jobbára csak a rászorulók összeírásában vett részt. Az áporodott levegőjű kórterem, a fásult tekintetű, sokszor az ágyukba piszkító betegek közelsége annyira elborzasztotta, hogy csak arra tudott gondolni, mielőbb ki kell jutnia onnan. Csilla von Boeselager azonban ráosztotta a feladatot, hogy szervezze meg a fürdetőcsoportot.

Egy hónap múlva már nem a küszöbönálló elmúlás szagát érezte a kórtermekben, és nem is a megoldhatatlanul tornyosuló feladatot látta maga előtt. Hiszen csupa fiatal orvos- és teológushallgató, leendő tanárok és mérnökök vették körül, nem beszélve a Németországból érkezett keresztény szociális munkásokról, akik alternatív katonai szolgálatuk idejét töltötték a szervezetnél. Az elgyengült testet a férfiak emelték ki az ágyból, vitték a fürdőszobába. Udvariasan mosolyogva hallgatták, amikor csaknem magatehetetlen öregek szégyenkezve suttogták, "engem így még csak a párom látott", majd a szobatiszta embereket a kádba emelték (a többieket a zuhany alá székre ültették), azután mosdatás, hajszárítás és a tiszta ruha következett. Mosolyogva, közvetlenül, mintha mi sem lenne természetesebb.

Volt idő, amikor Budapesten öt kórház elfekvő osztályán dolgozott a fürdetőcsoport, ma már csak Rákosfalván és a Fő utcán. A huszonöt önkéntes között akad néhány idősebb is, például a nyolcvannegyedik évét taposó Csermely László, aki minden héten valamennyi betegüket végiglátogatja.

Az elfekvő magatehetetlen betegeit tizenhat éve hordják nyaralni. A tiszaőrsi egykori téeszirodát még a jugoszláv háború alatt vásárolta meg a szeretetszolgálat, s horvát menekülttábort rendezett be itt. A háború után ott állt az üres ingatlan. "Vigyél nyaralni tíz beteget Tiszaőrsre" - nyújtotta a kulcsot Csilla von Boeselager Verebnének.

Az első tábort gyakorlatilag pénz nélkül szervezték meg. A fekvőbetegeket tolószékbe ültetve, két mikrobusszal utaztak Tiszaőrsre. A kísérő önkéntesek között volt orvos, szakápoló - programokra és a felszerelésre azonban már nem futotta. A pénztelenségre jellemző, hogy az ünnepélyes búcsúvacsora párizsi volt. Hogy ne legyen annyira szegényes, ételízesítővel rajzoltak szemet és mosolygós szájat a parizernek, paradicsomszeletekből raktak hozzá fület, a tányért pedig virágokkal díszítették. Amikor Verebné azt kérdezte a tiszafüredi sétahajó kapitányától, mennyi árengedményt adna csoportjuknak, első alkalommal meglehetősen mogorva választ kapott. Amikor viszont megjelentek a tolószékes, az erős napsütés miatt fehér lepedőkbe burkolt öregekkel, már nem hallatszott a kapitány hangja. Később, az egyik néni a botjára kötött nejlonzacskóval vizet merített a Tiszából, és a zacskó kézről kézre járt, mert mindenki meg akarta kóstolni a folyó ízét. Valaki azt mondta, azt hitte, soha semmi mást nem lát már, csak a kórházi szoba sarkát az ágya felett, és most itt ül a hajón. A kapitány egészen megenyhült: a következő évben a tiszafüredi sétahajó már rögzített ülésekkel várta a máltai csoportot, és fényvédő ponyva feszült a fedélzeten.

De a faluban sem múlt el nyomtalanul a magatehetetlen öregeket vakációztató máltaiak látogatása. Ritára, az éppen esküvőjét tartó fiatal helyi fodrászra olyan mély benyomást tettek a látottak, hogy beiratkozott a teológiára, hitoktatóként kezdett dolgozni, és persze ő is egyike lett a szervezet önkénteseinek. Az időközben hetvenévessé lett csoportvezető pedig új nevet kapott az irányítása alatt tevékenykedő fiataloktól, Verebné "Tyúkanyó" Éva lett belőle. A maguk módján meg is keresztelték: egy, a falubeliektől kapott tyúkot ajándékoztak neki (a hátára erősített máltai címerrel), a kosárba pedig annyi tojást raktak, ahányan voltak, és mindenki ráírta egyre a nevét.

És tényleg üdvrivalgásban törtek ki, amikor a nyolcvanéves Adélka a tiszaőrsi egykori téeszirodán egyszerre csak megjelent a tornácon, és csodálkozó hangján annyit mondott: Itt állok...

Önkéntesek serege

- A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a maga kétszáz intézményével alighanem az ország legnagyobb civil karitatív szervezete. Erejét, és lényegét azonban a mindennapi munkában résztvevő ötezer önkéntese adja - vallja Győri-Dani Lajos, a közép-magyarországi regionális szervezet vezetője. - Amíg az idejükkel szolgáló, hozzánk forduló civileket értelmes és fontos feladatokkal tudjuk ellátni, és este, amikor hazamennek, azt érzik, hogy nem üresen múlt el a napjuk, van értelme annak, amit csinálunk. Ehhez képest szinte másodlagos, mennyi pénz érkezik adományként a folyószámlánkra, vagy hány alkalmazottat foglalkoztatunk intézményeinkben.

Az elfekvőből is van visszatérés