Az egykori textilügynök sem gondolt arra, amíg menedzserként tündökölt, hogy amikor cége bajba kerül, elfogy a személyét körüllengő hála. Azt, hogy karácsony előtt díszes dobozkákban bonbonokat, albumokat és méregdrága italokat hozott neki a futár, kezdetben a személye iránti őszinte tisztelettel magyarázta. Tehette, mert ekkor még futott a szekér, annyi volt a megrendelő, mint égen a csillag. Egy idő múlva fölmerült benne, lehet, hogy a pozíciónak küldik az aranyszegélyű jókívánságokat, s az ajándékokat épp csak mellékelik hozzá. De mégiscsak neki küldik, keményen megdolgozott érte. A vezető, aki lentről talpalta föl magát, ekkor már sokat keresett, céges luxusautóval járt, de a karácsonyi ajándékoknak csak az értékét nézte. Az ajándékkísérőket olvasatlanul a szemétbe dobta, s fennhangon ócsárolta azokat a "smucig" partnereit, akiknek még rézkarcra se tellett.

Amikor menesztették, s új vezető ült a székébe, a bukott vezér már nem kapott egy árva levelezőlapot sem. Pedig bárki leírhatta volna, mennyire együtt éreznek vele. Egyszerre fogyott ki a régi "partnerek" tollából a tinta.

Valljuk be, a fenti történethez hasonlóan, a legtöbben jobban szeretnek kapni, mint adni. Pedig adni sokszor könnyebb.

Egy jóval egyszerűbbnek tűnő történet arról, hogy ha akarunk, bárkin és bármikor segíthetünk.

Évekkel ezelőtt egy idős asszonyt láttam Pesten, a Nyugati téri postán, sárga csekket adott fel. A befizetésnél kiderült, hogy véletlenül három nullát írt az egyes után, de nem volt nála annyi pénz. Szabódott, milyen figyelmetlen, és mennyire szégyelli (!), hogy nem tud elég pénzt küldeni az árvízkárosultaknak. Elvett egy másik csekket, hogy helyesen kitöltse, amikor a mögötte álló harminc körüli fickó letett egy ezrest a pultra, s annyit mondott, nem tetszett hibázni, stimmel az összeg, s betolta a csekket a postáskisasszony elé.

Majd eltűnt.