Nos, hogy mennyivel árnyaltabb ennél a helyzet, azt mutatja be a Huniform könyvsorozat második kötete, a magyar katonai egyenruhák 1945 és 1956 közötti változását végigkövető album. Tóth László egyenruhagyűjtő és -tudor vállalkozását ezúttal Baczoni Tamás, a Hadtörténeti Múzeum főmuzeológusa segítette hozzá a megvalósuláshoz.

Huniform Könyvek, 9990 forint

Tóth László könyvkiadói elszántságát kiegészítette Baczoni Tamás rendkívül alapos és szakszerű tanulmánya, valamint a korábbi, a két világháború közötti korszakot feldolgozó kötetből már ismert izgalmas tabló, amelynek kitűnő képein élő modellek feszítenek a komplett egyenruhákban. Mindezt a tárgyalt évtizedet reprezentáló, hétszáznál is több fotó, valamint gazdag jegyzetapparátus egészíti ki.

Meglehet, első hallásra mindez egy viszonylag szűk réteg sajátos hobbijának tűnik. S persze az is, hiszen nem épp köznapi ismeret, hogy mikor vezették be a szovjet típusú rohamsisakot, mikor a lengő váll-lapot, mely egyenruhafajták készültek posztóból, s melyek zsávolyból. De a könyvet olvasva hamar rájön az ember: mindebben ott van a korszak egész történelme is.

Hiszen gondoltak például valaha arra, miben járt a magyar honvéd, miközben az ostrom után lábadozott az egész ország? Véres és tépett rongyokban, jelképesen militarizált civilben, SS-álcaruhában, vagy épp a Kossuth híd építésénél kapott munkásöltözetben - ami jött. És tudták, hányszor cserélt a demokratikus hadsereg egyenruhát 1956 októberéig? Háromszor, lényegében a kapcától a rohamsisakig. A '45 szeptemberében bevezetett, európai összhatású uniformist 1949-ben egy enyhén "keleties", majd 1951-ben egy teljesen a szovjet mintát követő egyenruha váltotta fel.

A laikus számára mégis a temérdek kuriózum a könyv legnagyobb értéke. Hogy megtudhatja, az 1948-as év demokratikus fuvallatai között még bátorították a tiszthelyetteseket, szabadidejükben hordjanak polgári ruhát; habár azt is hangsúlyozták, ez semmi esetre se "üsse meg a jampec, vagy egyéb nevetséges figura öltözködési rendjét". A következő évtől viszont önálló szabályzat rögzítette, mi minden tilos: így a kézben hordott kesztyű, a lovagló nyakkendő, illetve orvosi bizonyítvány híján a sétabot. Kiderül az is: az 1951-es egyenruhacsere egyik oka abban rejlett, hogy a posztóuniformist nem lehetett sugárzásmentesíteni, s hogy a közlegények nyári zubbonya csak a fotókon mutatott jól. A valóságban pár mosástól kifakult, és fagylaltosruhának becézte az állomány.

Olvashatunk az ellátási káoszról, a szovjet mintájú mosási szabályzatról, a tíznaponként (szakácsoknak, pékeknek hetente kétszer) esedékes fehérneműcseréről és a három minisztérium, plusz a Gumikutató Laboratórium által is vizsgált, ám ennek ellenére hordhatatlan gumírozott vászoncsizmáról.

A korról azonban talán mégis az a szabály mond legtöbbet, amely arról rendelkezik: elhalálozás esetén az elhunytakon egy darab inget, egy darab gatyát, egy pár kapcát, egy darab ingzubbonyt és egy darab nadrágot kellett meghagyni.