Nincs benne váratlan fordulat; osztott képernyő, öt és fél másodpercenkénti snitt, hat gépállás, közelről mutatom, távolra váltok játék, fentről lefelé/lentről felfelé futó szöveg, fényjáték, cikcakk meg ilyesmi. Nem. Itt az van, hogy adásonként egy ismert vagy kevésbé ismert ember elmeséli Budapestjét a vonatkozó kapualjakkal és repedéseivel a járdán, a készítők pedig - élükön a rendező Szikszai Ottiliával - kíváncsian, alázatosan kínálják föl ezt.

Nem akarnak a Pestbeszéd alkotói extrát, csak egy darab műsort becsületesen elkészíteni.

És ez sikerül is.

Az alapsztori lényege, hogy mindenkinek, ugye, van egy Budapestje; egy olyan külön bejáratú Budapestje, amely beleivódott a pórusaiba, amelynek nyomán sír, amikor este átjön a Lánchídon és látja a fényeket. S akkor ezt az élményt, emléket vagy reményt az alanyok magyar mondatokban közlik velünk, a szó pedig kisvártatva életre kel, s képként is megmutatja azt, amit; például Balázs Elemér dzsesszzenész grundját, amelynek kapuján makacsul tartja magát a figyelmeztetés: "A labdázó burkolata balesetveszélyes."

Nem kell nekünk tehát vizuális típusnak lennünk ahhoz, hogy az ötletgazdák szándéka eljusson hozzánk. De ami talán ennél is fontosabb: nem kell nekünk a tévé előtt feszengenünk azt érezvén, hogy kimódolt, idealizált világot közvetítenének; hogy itt mindenki el lenne ájulva a fővárostól. Az összkép ugyanis többnyire olyan, amilyennek magunk is látjuk ezt a szeretett-utált, különleges atmoszférájú metropolist. Péterfy Bori színész, énekes speciel azt mondja a Nemzeti Színházról, hogy "amikor bejönnek az emberek ebbe a roppant ízléstelen és mindennek való, csak színháznak nem való épületbe..." És mi tudjuk, miről beszél. Miként azt is értjük, hogy ha Palya Bea énekes kedden még boldog delfinek között úszik az óceánban, akkor szerdán arculcsapásként éli meg, amint a taxiból - és nézőként már kapjuk is a kísérő képet - a szürke ferihegyi gyorsforgalmi utat meg a borzasztó óriásplakátokat látja. Viszont mindenkinek megvannak a kedvenc kávézói, ahol a pincérlány tudja, hogy a vendég a kapucsínó után és nem közben szereti betolni a sütijét. Aztán magunkénak érezzük Palya megnyugvását, amikor reggel kikukucskál budai otthonának ablakából, s fölülről a hömpölygést látja a hídon; azt, hogy Budapest él, a világ él, mindenki megy a munkába, vagyis lassan ő is indulhat a dolgára.

Azt azért nem mondanánk, hogy időnként ne unatkoznánk; hogy ne lehetne csöppet - tényleg csak csöppet - pörgetni a műsoron; továbbá hogy mindig olyan emberek mesélnek Budapestről, akik odaszögezik az embert a képernyő elé. Viszont a Pestbeszéd nem elvesz vagy agyat rombol, hanem ad, és a maga konzervatív, elbeszélős módján olyasmiket is észrevetet velünk, amiket rohanás közben nem látunk. Ezek sorában Török András művelődéstörténész, kulturális menedzser fölemlíti, hogy a Krisztina téri templommal szemben van egy kávézó, amelynek Csészényi a neve, és ez legfőképpen azért érdekes, mert a szentélyben volt Széchenyi István esküvője... És így tovább.

Igen: és így tovább.