Vajda Lajos akkor épp harminc, megjárta gyerekként Szerbiát, ahol örökre bevésődtek a bizánci ikonfestészet és a helyi folklór motívumai, kijárta Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát Csók István keze alatt, majd Párizsba költözött, ahol ólomkatonák színezéséből tartotta fenn magát, készítette kollázsait, és festett rendületlenül.

Következtek aztán a portrék, önarcképek vonalrajzokból, a bartóki alapossággal gyűjtött, a szentendrei építészetből és tájból megfigyelt motívumok, majd megérnek a vicsorgó, démoni hangulatú pasztellmaszkok. Befejezetlen művein tájtöredékek, szörnyek, koponyák, hajfonatok, létrák és holdak kavarognak.

Vajda - akit az Európai Iskola a magyar avantgárd legendás alkotójaként tisztelt, a művészettörténet írói pedig a magyar modernség vezéregyéniségeként tart számon - alig-alig ismert.

Születésének századik évfordulóján, ma nyíló életmű kiállításán mutatja be munkáit a Magyar Nemzeti Galéria. A hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekből összeválogatott 250 mű - amelyet több európai nagyvárosba és a tengerentúlra is elvisznek majd - kronologikusan követi az életmű állomásait: a kamaszkori vázlatoktól a konstruktív kísérletezésen, fotómontázson át a szürreális víziókig és a fakó csomagolópapírra álmodott, komor szénrajzokig.

Szentendrei házak feszülettel 1937