Babaház méretre kicsinyítés, erőszakosan szűkülő, torzító térperspektíva, elképesztően önkényes képkivágás és mindehhez a leggyönyörködtetőbb porcelánmáz-színek - Kungl György munkái mindezeket többnyire fokozzák. A Garibaldi ágyúja lő terepasztalán a lombard városfalhoz szélfútta, zaklatott pinea társul, előtte a címben ígért kerekes löveg a címben ígért funkcióban hatalmas, kékes porcelánbuborékokat ereszt ki magából. Mindez azonban maga a naturalizmus a Vízóraaknához képest. Az utóbbi ugyan magába foglalja a kertes lakóházban oly centrális funkciót betöltő szerkezetet, hátul besüllyesztett, hosszú csőnyúlvány és földfelszíni élősövény hitelesíti az ábrázolás komolyságát, amelyet aztán az egész kompozíciót tartó barokkos oroszlánlábak emelnek az irrealitásba.

Kungl világa csüggesztően ironikus. Zavarba ejtőn sokirányú, irritálóan kategorizálhatatlan és megadásra késztetően megmagyarázhatatlan, mert nem lehet egyetlen jelzővel, fogalommal, még hosszabb definícióval sem jellemezni. Könynyebbnek látszott a helyzet húsz esztendővel ezelőtt, amikor kimeríthetetlennek látszó témája James Dean, valamint a szocialista realizmus művészete volt, legalábbis a felszínen, legalábbis első megközelítésben. Az utóbbira most egyetlen darab, a Új barázda emlékeztet csupán, de az amerikai sztárhoz és sztárkultuszhoz fűzött kommentárjaiból most is egész sorozat látható a Lajos utcában. Nem biztos, hogy csupán a szívfacsaró sorsú szép színészről szólnak. Az, hogy James Dean és kedvese nippformában, nippléptékben, bőven adagolt nippszínekben jelenik meg, önmagában is sokat jelent e műforma lelkes és sokkal kevésbé lelkes ismerői számára, a színes virágokkal telepingált Tulipános James Dean pedig végképp eloszlatja a csipketerítő-alátétes, vitrines illúziókat.

A Jimmy, te vagy az apánk címe brutális, a hős bódhiszattvás fejékével, kuporgó testtartásával még brutálisabb. Mégsem egyrétegű paródia, mégis egy jóarcú pozitív hős szobra is, amely tartózkodó, finom színezéssel, mondhatni nosztalgikus mázazással jelenik meg. Kungl ugyanis nem ítélkezik. Vagy ha ítélkezik is, furcsamód sosem rideg kívülálló. Felettébb nehéz volna szétválasztani, mennyire szólnak a James Dean-szobrok a hősről, mennyire a sztárimádatról, s mennyire azokról, akiknek az emberségéhez, az érzelmi életéhez, a kultúrában való részesedéséhez ez a sztárimádat nélkülözhetetlenül hozzátartozik. Logikusan: mennyire rólunk is, akiknek erről az egészről lesújtó a véleményünk. Ebben a Kungl-féle kettősségben, sokrétűségben benne van - hogy szociológiára ragadtassuk magunkat - a vízórára ügyelő kertesház-tulajdonos aggálya, Garibaldi kicsi, nagyfüstű ágyújának talán-talán magyar nemzeti allúziója, benne egy nagykövetség nagyhatalmi reprezentációja mellett-mögött egy nagykövetség mai fenyegetettsége.

Jobb talán, ha irodalmi segítséget hívunk. A New York, New York futurista városrészletében mintha Babits Mozgófényképének felfokozott Amerika-víziója és Ámerika-iróniája öltene tárgyi alakot, a Halak dala láttán pedig nem lehet Morgenstern csaknem hasonló című versére nem gondolni. Mindezt azonban csak azért, mert a művekben nincs utalásnyi irodalom sem, annál több plasztika és porcelánművészet. New York ünnepélyesen fekete emlékművét arannyal borított városmakett koronázza, és alul finom aranyélek díszítik. A halak pedig Morgenstern szótlan groteszkjével ellentétben bőbeszédűen kövérek és ügybuzgóak, és az alátámasztásukat szolgáló barokkos talapzaton úgy pompáznak, mint egy főúri teríték közepére állított hivalkodó asztaldísz, táfelaufzac. Kungl a mázzal, a színnel, a porcelán törékenységének állandó tudatával és a technikára rakódott konvenciókkal példátlanul megnöveli a lehetőségeit. A megnövekedett tartománnyal és a mívesen maradandó anyaggal pedig előnyét minden posztmodern groteszkhez képes.

Kungl világa csüggesztően ironikus