De ha komolyan vesszük Adorno sokat citált intelmét (lehet-e vajon Auschwitz után még lírai költeményt írni), akkor azt is tudjuk, hogy az efféle törekvések elé épp a nyelv gördít néha áthatolhatatlan akadályt. A nyelv ugyanis természeténél fogva "színezi" és absztrahálja tárgyát, a jelentéktelent felnagyítja, a felfoghatatlant lekicsinyíti. Az igazán nagy traumák lényege talán épp a megírhatatlanságukban rejlik.

Arslan regénye sem oldja fel a paradoxont. Az első világháborúban elkövetett örmény népirtást egy család történetén át bemutató könyvet olvasva is az jár az ember fejében, hogy talán csak egy hosszú, artikulálatlan kiáltás adhatná vissza hitelesen a megélt borzalmakat. Valami, ami ellenszegül minden szabálynak, mint ahogy az események is ellenszegültek mindannak, amit szeretünk emberiként meghatározni. Arslan azonban a másik véglet felé indul el, a poétikával átitatott prózai nyelv felé. Számtalan hasonlatot használ, és szinte két kézzel szórja a szavakat. Ezzel az önkéntelen túlzással, helyenként bántóan körülményes, helyenként valóban felizzó, feszültséget teremtő nyelvvel próbálja megszelídíteni roppant tudását. A magyar verzió (Király Kinga Júlia fordítása) legtöbbször hűen adja vissza ezt a hol pátosszal, hol fegyelemmel átszőtt barokkos nyelvet, bár néhol apró bizonytalanságok nehezítik az olvasást.

Ám nem csupán a nyelv, néha a szerkezet is kifog Arslan igyekezetén. A teljesen felesleges Prológus egyes szám első személyben megszólaló narrációját egyes szám harmadik személy követi végig az egész regényen. Az elbeszélést néhol kurzív kommentárok szakítják meg, amelyek a Prológus narrátorának utólagos, a történéseket immár biztonságos időtávlatból követő "beírásai". Ezek azonban csak nagyon ritkán tesznek hozzá bármit is a történésekhez, megakasztják a cselekmény menetét, előre jelzik a várható végkifejletet, hiszen amikor a főnarrátor is elérkezik a már jelzett eseményekhez, újra elmeséli azokat, mintegy értelmet adva a korábbi, enigmatikus kotnyeleskedésnek.

Pedig amikor elkapjuk a regény nem mindennapi sodrását, miután átrágtuk magunkat a népes család szereplőinek iskolás felsorolásán és exponálásán, vagy amikor Arslan már tényleg csak a történésekre koncentrál, akkor a nyelv is alázatosabbá válik, eltörpülnek a kezdeti hibák, és kivételes erővel szólal meg a huszadik század félig-meddig elfeledett tragédiája. (Jó tudni, hogy mindmáig csupán 22 ország ismeri el hivatalosan az örmény népirtás tényét. Magyarország nincs közöttük.) Így nem csoda, hogy az olaszul megjelenő regény több irodalmi díjat is elnyert, és a Taviani fivérek filmet forgattak belőle. Talán csak az, hogy a Pacsirtavár nem az Európa, hanem egy erdélyi kiadó révén jut el a magyar olvasókhoz.

(Antonia Arslan - Pacsirtavár, Mentor, 2008, Marosvásárhely, 270 old., 2790 Ft)