Az Esz-dúr zongoraverseny, egyre kevésbé használatos nevén Emperor mégis más, mint a többi Beethoven, jobban elválik egymástól a zenekar és a zongora, és ha a Telekom Szimfonikusok és Ránki Dezső nincs egy súlycsoportban, az még akár érdekes is lehet, valamit hozzáadhat a műhöz.

Nem ez történt. Ránki tökéletesen zongorázott, a Telekom tökéletlenül játszott, de a kettő között nem jött létre valami termékeny feszültség, sőt, még csak tragédia sem, vagy legalább bosszúság, hogy micsoda zongorajáték megy veszendőbe. Az ember hallotta, amit hallott, aztán már nem is hallotta, képtelenség volt figyelni, egy idő után mintha már mindenki a darab végét várta volna, fönt és lent egyaránt, de a megváltó taps csak nem csattanhatott föl, még második tétel, még harmadik, na végre. Az benne a legviccesebb, hogy közben már várom a januári folytatást, akkor egy este két Beethoven-zongoraverseny hangzik majd el, hátha.

A hétvége nagy zenei eseménye azonban a Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar fellépése volt. Legalábbis hivatalosan. Philippe Herreweghe vezényelt, akit persze szeretünk, annyi szép Bach-élményt kaptunk már tőle, Martin Helmchen volt a Schumann-zongoraverseny szólistája, akit még nem ismertünk, és a magam részéről nem is erőltetném a további randevúkat. Bár még ifjú a zongorista, de még a lehetőségét sem csillantotta meg a szép kiteljesedésnek, teljesen jellegtelenül zongorázott, puha ujjakkal, és még csak annyira precízen sem, hogy érteni lehessen: miért pont ő.

Furcsa módon Herreweghe sem úgy vezényelt, ahogy számítani lehetett. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy aki sok Bachot játszik, az jobban megmutatja a rejtettebb szólamokat, annál nagyobb a szólamok közötti egyenlőség, transzparensebb a zene. Ehelyett meglepően ernyedtek voltak a második hegedűk és a brácsák, a zenekarból igazi élményt csupán a klarinétos jelentett, és nem ártott, hogy a kürtök időnként markánsan reccsentek, legalább történt valami.

Herreweghe zenélésében és lényében egyébként rokonszenvesen korszerűtlen, nincs semmi polír, semmi nagyszabású, nem ünnepélyes, és nem a nagy személyiség ünnepli önmagát, hanem egy csapat muzsikus egy szemüveges pasas vezérletével megmutatja, milyen is az a 3. szimfónia, népszerű nevén Eroica. De hogy milyen, azt mostanra már elfelejtettem.