Mindenevő évad
"Milyen szupi volt, húúú!" "Gratula!" "Tök állat, amit nyomott." "Bírom a fejét." "Soha nem okoz csalódást." "Megint nagyot énekelt." "Hihetetlen hangja van..." Az előbbi mondatok pontos idézetek honlapokról, ahol úgynevezett "rajongók" repesnek. Szemlátomást nincs olyan moccanása a kedvencüknek, amelyet ne követnének. Informálják egymást, buzdítják a világhálón. Megnézik egyszer, kétszer, számtalanszor ugyanazt a produkciót, s utána közzéteszik a fórumokon "szerelmi vallomásaikat": "Elég jó pasi, nem?" "Juuúj, nagyon tetszik!" "Olyan ari!"
Kire váltanak jegyet?
Mi tagadás, hajlamosak vagyunk megfeledkezni ezekről a "fanklubokról", amelyeknek a tagjai a művészbejárónál várják bálványukat, ahogy tették hajdani elődeik is, akik kifogták a primadonna kocsijából a lovakat. De most fényképezkednek a társaságukban mobiltelefonnal, videofelvételt készítenek a fellépéséről, találkozóért nyaggatják. De ezek a rajongótáborok szinte kizárólag a musicalszínészek körül verődnek össze. Tanulmányt érne meg, miért csakis ez a műfaj szítja fel a lelkesedést. Különben okkal-joggal panaszoljuk, hogy a színi pálya elveszítette presztízsét, a színpad nem elegendő a népszerűséghez, inkább a televízió fabrikál sztárokat. A színésztársadalomnak szerény töredékét alkotják azok, akikre a közönség - úgymond - "jegyet vált". Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne volnának jobbnál jobb színészeink, csak egyre kevesebb az olyan művész, akire mindig bejön a közönség. Nem is könnyű találni olyan teátrumot, amelyik szemlátomást "húzó nevekre" tervezi a műsorát. Persze lappanghat abban némi "számítás", hogy Bodrogi Gyulát hívják meg a Bérgyilkos a barátom egyik karakterszerepére a József Attila Színházba. Abban már nem is lappang, inkább szembeötlik, hogy a Megasztárban feltűnt Puskás Péter játszsza a - Kaszás Attilához kötődő - Rádiós szerepét a kecskeméti Padlásban. Mégis, ehhez a szemlélethez talán a legközelebb és legkövetkezetesebben a Karinthy Színház, egy magánszínház áll. Aligha véletlen, hogy a Napsugár fiúkat most Koltai Róbert és Galla Miklós adja, a Tanner John házasságában pedig Pindroch Csaba a főszereplő.
Hozhattam volna példának a Kellékest is, amelyet Kern András egymaga játszik a Pesti Színházban. Mintha e színdarabot az ő számára vették volna elő. Ahogy korábban a Haarmannt, Marius von Mayenburg "korhatárosát" vagy még előbb A revizort, Gogol klasszikusát. Ám Marton László, a Vígszínház direktora protestált. Az üzleti színház gondolkodását jellemzi szerinte, ha csakis egy színész kedvéért tesznek műsorra egy színművet. Semmi jó nem sülhet ki belőle. Arról is kell szólnia, ami benne van a levegőben. Annak idején Várkonyi Zoltán újraolvasta a Testőrt, Molnár Ferenc vígjátékát, s mint zseniális szereposztó, azzal jött másnap, hogy: Ruttkai, Darvas, Sulyok, Páger. Vagyis az igazi színházi ember a könyvespolcáról, még inkább a fejében lévő könyvtárból előveszi azt a művet, amelynek - érzi-tudja - eljött - vagy újra eljött - az ideje. De mert a színészei közben ott változnak, öregszenek, pocakosodnak körülötte, a szerepekről ők jutnak az eszébe. Vagyis szerencsés esetben összevág a párhuzamos feladat: a gondolkodás a drámákról és a gondoskodás a tehetségekről. A jelen évadnál maradva, nem Börcsök Enikőnek keresték Katharina Blumot, hanem Katharina Blum kiáltott Börcsök Enikőért.
Magyar szerzők válogatottja
Sokan emlékszünk még azokra az évadnyitó plakátokra, amelyeknek alján rendszerint ott szerepelt az ígéret: "egy magyar dráma". (Meg az is: "egy szocialista dráma".) Mert akkoriban minden színháznak illett pártolnia a magyar drámairodalmat. Ezek a műsortervi - kimondott-kimondatlan - kötelezettségek akkor szűntek meg, amikor nemcsak a felsőbb irányítás, de az anyagi támogatás is meggyengült. Hiszen egy kortárs magyar bemutató több kockázatot rejtett, mint akár egy "bejáratott" klasszikus, nem szólva az utóbb korlátlanul elszaporodó kommerszekről. Egy darabig a stúdiótermekben "kísérletezgettek" élő szerzőkkel, de a bemutatószámok országos megcsappanásával a stúdiópróbálkozások is megfogyatkoztak. Intézményes színházainkban véges a soruk azoknak az íróknak, akik teret kapnak. A teljesség igénye nélkül, most a budapesti választékból szemelgetve Bartis Attila-bemutató lesz a Vígben, Békés Pál ugyanitt a Vörös és feketét adaptálja, Bereményi Gézának a Radnótiban lesz premierje, Forgách András készít Knut Hamsun-átdolgozást a Katonának, Háy János-darabot látni a Magyar Színházban. Ezért meglepő, hogy akad egy olyan teátrum, éspedig a békéscsabai, amelyik éppen magyar évaddal rukkol elő, olyan nevekkel, mint Brestyánszky B. R., Czakó Gábor, Hamvai Kornél, Egressy Zoltán, Kiss Csaba, Pozsgai Zsolt, Nádasdy Ádám, Sultz Sándor, Zalán Tibor. S még inkább meglepő, amivel az igazgató, Fekete Péter megindokolja. Persze az újdonság nem az, hogy a színház tartozik a magyar irodalomnak azzal, hogy szerény lehetőségeit a javára fordítsa. Tíz bemutató lesz, jó pár eredeti bemutató, az átdolgozások is ezzel az ambícióval készültek. Inkább a gondolat egyéni: ha nem kérnek, hanem előbb adnak, e gesztussal talán felkeltik az írók, dramaturgok, kritikusok figyelmét. Vagyis afféle szakmának tett "üzleti ajánlat" is rejlik benne.
Ritkaságszámba megy, hogy markáns arculatot mutasson egy társulat műsora. Többnyire kitaposott úton követik egymást az évadok. Ami vidéken a kénytelen "mindenevést" jelenti, az adott városban már bevált arányokat a műfajok között, mennyi legyen a zenés, a vidám és az egyre rizikósabb - "komoly". Nem véletlen, hogy az előbbi példa olyan direktorról szólt, aki egy örökölt műsorterv után először kínálhatott saját évadot. Inkább a fővárosban lehet "fazonja" egy színháznak. De itt sem ragadtatják magukat a színházvezetők merészebb akciókra. A bemutatkozáskor szoktak "dobbantani". Maradva a kitűzött színművek mérlegelésénél, a Bárka élére került Seress Zoltán szemlátomást a kortárs színjátékok mellett tette le a voksát: Yorma Uotinen és Juha Siltanen rendezői szövegkönyvét Conor McPherson, Doug Wright, Lars von Trier és Nádas Péter követi. A Nemzeti Színház új direkciója pedig felkérte a kortárs magyar szerzők válogatottját: Esterházy Péter, Lőrinczy Attila, Darvasi László, Závada Pál, Háy János, Vinnai András, Garaczi László, Visky András, Rakovszky Zsuzsa és Bereményi Géza a tízparancsolatból egynek-egynek az ihletésére fognak tollat a Biblia évének a jegyében.
Évtizedeken keresztül emlegettük az úgynevezett "rendezői színházat", mint olyat, amelyik nem elégszik meg többé a színmű - úgymond - hűséges tolmácsolásával, a szerepek pszichológiai elemzésével, a szituációk realista megelevenítésével. Egy színi előadás azóta sem nélkülözheti az egyéni rendezői értelmezést, mégis ritkábban beszélünk róla. Igaz, nem újdonság többé. De gyanakodni lehet arra is, hogy a nézőket változatlanul nem a rendező vonzza. Legalábbis néhány kivétellel. Tapasztalható, hogy Balázs Zoltánnak vagy Zsótér Sándornak megvan a maga tábora. De vajon ez a réteg mennyire széles? Mennek-e a nyomukba, ha valahová elszerződnek? Érzékelhető lesz-e például a bábszínházi Fauston, hogy a Balázs-hívek odasereglenek? Vagy az egri Zsótér-színreviteleket, A velencei kalmárt, majd az Elkéstél, Terry című Raymond Chandler-színművet "prolongálni" kell-e miatta? Legyen úgy. Mégsem cáfolható a tétel, hogy a rendező neve nagyritkán "reklámértékű".
A rendező reklámértéke
Akkor szerencsés a vidéki közönség, ha e szóban forgó hivatásnak valóban jelessége a helyi színházvezető. Mert - kis túlzással - eszi, nem eszi, nem kap mást. Amióta szűk esztendők járnak, rendezői státusokat alig találni. Ahhoz többnyire vezetőnek kell lenni, hogy valaki állandó tagként működjön. Lám, országszerte az igazgató, a művészeti vezető, a művészeti igazgató, a főrendező, a művészeti tanácsadó rendez. A mértéktartók egyet-egyet, a derékhad kettőt-kettőt, de van, aki többet is, mint a háza táján ötöt (másutt vendégként még egyet) jegyző Vidnyánszky Attila a legnagyobb bemutatószámmal dolgozó Debrecenben. Minél több a rendezőként működő tisztségviselő, annál többet "fednek le" a saját műsortervükből. (Megérne egy misét, hogyan kerülnek mandátumuk lejártával azonmód parkolópályára azok, akik pozíciójukban még rendszeresen hozhattak létre előadásokat.) Mert nemigen hívogatják egymást vendégül. A vidék és a főváros között végképp bajos az átjárás. Az intézményes, társulatot működtető színházakat tekintve egyetlen vidéki színigazgató sincs, aki rendezne a fővárosban. De egyetlen fővárosi színigazgató sem rendez vidéken. Bár e színházak honlapjai nem tudósítanak még az évadban dolgozó valamennyi színrevitelről, illetve színre vivőről, számvetésem szerint a több mint másfél száz vidéki bemutatót százharminc-egynéhány rendező hozza létre, de hozzávetőleg közülük csak minden tizedik dolgozhat Budapesten is. Egynél többször (megint csak a központilag támogatott intézmények körében) csupán Csiszár Imre, Szabó Máté, Harangi Mária, Zsótér Sándor kap lehetőséget, valamint a Radnóti főrendezője, Valló Péter, nem csak az anyaszínházában. Természetesen igaz a tétel fordítva is, a fővároshoz kötődők sem igen bukkannak fel vidéken. Mindössze tíz-egynéhány rendező munkáját ismerhetik meg itt is, ott is.
A szabadúszó rendezők, ha nem tűnnek el a süllyesztőben, ha egyáltalán van elegendő munkájuk, annyi rendszerint nincs, hogy konzekvens gondolati világú munkásságot építhetnének. S a jobb "falatokat" sokszor maguknak tartják meg a pozícióban levők. Így csekély a valószínűsége, hogy olyan izgalmas opusokkal állhatnak elő, amelyekre úgy vennék a nézők a jegyet, mint a cukrot. A színházi választék inkább a gazdasági kényszerűségeket, egzisztenciális kapaszkodásokat mutatja. Aligha érjük meg, hogy teli legyen az internet a lelkes üzenetekkel: Gratula!
