A kézigránáttal fésülködő ember
Ám ez még mindig jobb, mint a gyerekkori fazonom, meséli. Képzeljünk el egy kissrácot, mondja, kék mackóruhában, éppen elhullajtott tejfogakkal, SZTK-keretes szemüvegben, melynek egyik lencséje - igen, igen - leukoplaszttal van beragasztva. Képzeljünk el tehát egy kisfiatalembert, aki már késő óvodás korában lemondhat arról, hogy egyszer akciófilmek főszereplője vagy divatmagazinok címlaphőse legyen.
Viszont boldog. És ez a boldogság maradéktalanul tetten érhető valamennyi róla készült felvételen.
1976-ot írunk ekkor.
Sáfár Zoltán - mondjuk finoman - innovatív kisgyerek volt. Általános iskola vége felé kitalálta például az úttörő rendőrséget. A barátaiból álló testület tagjai a közeli fényképészműteremből beszereztek egy férfiportrét, melyet egy füzetbe ragasztottak, a kép alá történetet körítettek egy veszélyes bűnözőről, majd a környékbeli lakásokba becsöngetve a titokzatos idegenről tudakozódtak. Információt persze nem kaptak, sütit, kólát, csokit ellenben bőségesen. A nagy iskolai papírgyűjtések idején Sáfár Zoli viszont nem a szomszédokat kereste fel, inkább a nagyobb cégek felé vette az irányt. Ötletekben nála már akkor sem volt hiány. Miként később sem. Sőt... Manapság abból él, hogy ötletei vannak.
Egyébként színész akart lenni. Boldog volt, amikor némi ravaszkodással bejátszotta magát Jeles András Angyali üdvözlet című filmjébe, később jelentkezett a Harlequin Gyermekszínpad társulatába. Hűvös eleganciával adta a Hókirálynő hercegét. Pléhpofával játszotta a Bádogembert. Csoda-e, ha kicsi gyerekként felbukkant a Nemzetiben is, és 25 éves koráig állandó tagja volt az Arany János Színháznak. A színművészet hagyta, hogy alaposan megnyújtsa a gyerekkort, és megtanította valami nagyon fontosra. Jelesül arra, hogy ne a megfelelési kényszer mozgassa állandóan. Ne érdekelje, hogy egy-egy ötletéhez mit szól a közönség, mit szólnak mások. Mert ha állandóan arra figyel, akkor a színészet csupa-csupa görcs lesz, az élet pedig nem több, mint állandó megúszás. Az ember lakáj lesz. Püré.
25 évesen végleg szakított a színművészettel, és némi hányódás után barátjával megalapította a kortárs művészettel foglalkozó Godot Galériát. Mégpedig azért, mert azt érezte, mégiscsak a művészet közelében kell maradnia. Hinnénk: aki kortárs művészeti galériát alapít, minimum szerény ismeretek birtokában vág neki, de nem. Hogy pontosak legyünk, Sáfár Zoltán épp annyit értett a kortárs művészethez, mint akár a kondenzált policiklusos vegyületekhez, és ez most nem feltétlenül dicséret. A szemközti galéria levélládájából kölcsönvette a Galéria magazin című periodikát, szakmai tanácsokért felhívta annak főszerkesztőjét, aki figyelmesen meghallgatta, néha bólogatott, néha mosolygott. Aztán első kiállítóként elvitte Szurcsik Józsefet, aki nemcsak kitűnő művész, de okos tanácsaival a Godot Galéria történetét is továbbsodorta.
Teltek-múltak az évek, a galéria egyre népszerűbb lett. Ehhez jelentősen hozzájárult ötleteivel maga Sáfár mester is. Egy alkalommal például a legjobb kortárs grafikusoktól rendelt műveket, melyeket egy csomag szalvétára nyomtatott, elképesztve azokat, akik művészetgyalázásnak tartották, hogy a szájukat kortársak alkotásaiba töröljék. Máskor nyakkendőket osztott szét művészek között, mondván, ha az öltönyös-nyakkendős nábobok egy-egy márkás nyakkendőért éppen annyit fizetnek, mint ha az műalkotás lenne, nos, akkor az a bizonyos nyakkendő valóban legyen művészi termék. Bukta Imre, efZámbó István, Gaál József és a többiek fantáziáját be is indította az ötlet. Volt, aki halat festett rá, és volt, aki időzített bomba imitációját applikálta a neki kiosztott nyakkendőre.
Több alkalommal meghívta Nagy Kriszta Tereskovát, aki hol bekeretezett szerelmes leveleit állította ki, hol meg Mintahalál címmel saját temetését rendezte meg egy vernissage keretében, ahol a siratóbeszédet az akkoriban általánosan kiátkozott Paizs Miklós Sickratman mondta. Most éppen művészettel feltunkolt kerékbilincseket szándékoznak kiállítani; lesz zavar abból is biztosan. Egyet azért hangsúlyoz: ezek az ötletek nem csupán látványos művészeti gerillaakciók, a tartalom és a mondanivaló sem hiányozhat mögülük.
Sáfár Zoltán ötletei azonban a Godot Galéria falain kívül is szélesen hömpölyögnek. Színház iránti rajongása például az akkor már a galériához csatolt kávézóban öltött formát. Nem szokványosan persze. A kávégépek szörcsögése közé Litkai Gergellyel és Ardai Tamással a Nyugaton már évtizedek óta honos stand-up comedyt álmodott, melyet később Dumaszínháznak nevezett el. A vicces szófolyamok előadásához embereket kerestek, fedeztek fel, és kicsit még őket is meglepte, hogy az első évet követően telt házzal mentek a műsorok. Azt mondja: azoknak a nézőknek, akik mostanság az egyik kereskedelmi csatornán a Showder Klubot nézik és szeretik, fogalmuk sincs arról, hogy azt a Dumaszínházban ötévnyi komoly munka hizlalta, érlelte profivá, miközben erről a televíziós műsorban említést sem tesznek.
Sáfár Zoli ennek ellenére nem gondolja, hogy mindent professzionálissá kell érlelni. Ott van például az egy évvel ezelőtt kitalált mobilfilmfesztiválja. Azt akarta vele bebizonyítani, hogy kultúra, mondjuk ez esetben a film nem csak (és itt a csak szót azért nyomjuk meg egy picit) több mázsa pénz és elképesztő technikai arzenál birtokában állítható elő. A filmkészítéshez nem feltétlenül szükséges kamionnyi világítás, stábot fuvarozó taxi, egyáltalán: olykor stáb sem szükséges. A filmkészítés lehet ennél egyszerűbb is. Lehet játék, vagány belemenés, rácsodálkozás, fityisz, kacsintás, kreativitás. Arra gondolt: a nyolcvanas években remegő szélű, mákos és életlen videofilmekért is rajongtunk, ha az értékes alkotás volt. Forgatott tehát magánfilmeket, másokat is erre ösztökélt, megszervezte a mobilfilmfesztivált, melynek második helyezettjét még Cannes-ban is elismerték.
Egy újabb érdekes tapasztalat.
Mely ezt követően a TV Taxi című sorozatban bővült tovább. Sáfár Zoltán autóba ült, vezetett, utasokkal beszélgetett. Értelmesekkel, különös figurákkal. Néha vigyorgott, máskor megzörrent a lelke. Például amikor egy idősebb hölgy kezébe adott egy verseskötetet, és arra kérte, olvasson fel abból egy költeményt, mire az utas elképedt, majd zavartan azt mondta: - Hiszen én éppen ennek a költőnek a sírjától jövök, barátom volt, őt látogattam meg...
És most az Életjáték. Egy Czinkóczky Csaba nevű ismerőse segítségével Svédországból importált színházi vállalkozás, melyben hősünk moderátorként lép színpadra. Ismert embereket faggat az életükről, a színészek meg egy-egy jelenetet el is rögtönöznek belőle. Ha úgy vesszük, nincs is olyan nehéz dolguk. Mert az élet játék.
És Sáfár Zoli számára - tagadja vagy sem - mégiscsak színház. Valamint tengernyi ötlet, mely ha megvalósul, az maga a boldogság. Ami ott ül az arcán, és ez a róla készült képeken ma is tetten érhető.
Pedig már 2008-at írunk.
