Kaméleon - Forgalmazza a Hungaricom

A Kaméleon is igazi zsánerfilm. Csak eltérően a kortárs hagyományoktól, itt addig pepecseltek a forgatókönyvvel, amíg egy rendes, ha nem is túl eredeti történetet faragtak az alapanyagból. Odafigyeltek a mellékszereplőkre, kitalálták a főcímet, pontosan készítették elő és a megfelelő ritmusban tálalták a fontosabb fordulatokat. És ami üdítő: mondható, érthető és utólag is felidézhető párbeszédeket adtak a szereplők szájába. Vagyis mindent elkövettek, hogy szórakozásnak érezzük azt, ami szórakozásnak készült. Sőt egy kicsivel többnek is. Azért már csak a kritikus érezhet némi hálát, hogy nem végeztek tökéletes munkát.

A legnagyobb gond a nők pénzét elcsaló, egyetlen trükkjét már-már tökéletesre csiszoló szélhámossal, vagyis a főszerepet alakító kaméleonnal, Nagy Ervinnel van. Túlontúl megnyerő modora, nyálas tökéletessége remekül hat, amikor szerepeit cserélgeti a becsapni vágyott nők előtt. A műviség mestere, ám eközben elveszíti az alapkarakter minden lényeges vonását. A tulajdonságok nélküli emberré válik. Vagy ami rosszabb: hiteltelenné. Egyetlen mozdulata, tekintete, szófordulata sincs, ami az árvaházi előéletre, a csóróságra, a kitörésért mindent elkövető betyárra utalna. Ha van dráma, ez az igazi dráma. Persze ehhez meg kellett volna őriznie a korábbi én halvány visszfényeit. Ez nem sikerült.

A kutyaszemű barát, a szélhámos-zsenit kiszolgáló Trill Zsolt csuklóból teremti meg azt, amire Nagy Ervinnek nem maradt ideje, energiája, ötlete. Ő és a meleg ortopéd szakorvost alakító Kulka János emeli átlagon felülivé a filmet. Szintén fájó pont, hogy Hámori Gabriella most sem képes átlépni a szendén mosolygó, se hús, se hal karakter korlátain, pedig elvileg az ő lénye, markáns jelenléte és hiánya mozgatna minden szálat. S bár némiképp hihetetlen, de a film ezek ellenére is mindvégig szerethető marad, mintha saját magát gyógyítaná meg útközben. Olyan apróságokon sem bosszankodunk, hogy az angolórára járó szélhámos később miért retten meg egy egyszerű üdvözléstől, és a tökéletesnek exponált pernahajder miért követ el elemi hibát mindjárt az elején: miért hagyja egy másik nő kabátját szerelme legfőbb tárgyán? Mert dramaturgiailag elengedhetetlen?

Amiért viszont külön hálásak lehetünk a rendező-forgatókönyvírónak, hogy a Kaméleon zárlatában nem dobja be a zsánerfilmek bevált deus ex machináját, nem tereli valami sekélyes, ám annál megnyugtatóbb végkifejlet felé a mozit. Hollywoodban vélhetően ezt kérték volna a tesztvetítés után. De itt most Dürrenmatt-tal értünk újra és újra egyet: csak a legpesszimistább vég gondolkodtatja el a nézőt. Attól savanyodik meg egy pillanatra, de tényleg csak egyre, a kóla íze a szájában. És persze, a miénkben is.

Nagy Ervin nyájassága remekül hat