Dave St-Pierre - Egy kis gyöngédséget, a francba is! - Trafó

A pompás és már az esztelenségig odaadó táncosok vetődnek, ugranak, őrjöngenek...

Dave St-Pierre Szociológia és más kortárs utópiák trilógiájának második darabja kettősség(ek)re "épül" - ám majd' végig gyötört a baljós sejtelem: a skizoid alkotmány menten összeomlik. A közel kétórás, gátlástalanul hevenyészett, korhatáros opus tobzódik a talmi kortárs, pállott happening- és body-art-klisékben. Mégis: hiába voltam észnél (hittem), piszkosul rászedtek.

A hanyag történetszövésű műben sorjáznak az obszcénnak, pornográfnak értékelhető epizódok. Hét meztelen, szőke parókás férfiú mórikál-riszál a színen, Menő Manó orgánumát idéző rajzfilmhőshangon gügyörészve, majd egyszerre rontanak rá a röhögő nagyérdeműre, hogy delikát jelleggel lóbálgassák közszemlére bocsátott hímtagjukat. A lényeget - stílszerűen - tökénél fogva megragadó műítész kollégám summázatával: ilyen szcénákat tárni a Trafó (cél)közönsége elé nem épp a kockázatvállalás netovábbja; tessék himbálni egy keresztyén egyletben, elsőáldozók között - vagy egy Wass Albert-körben.

A biztonsági játékot űző St-Pierre-nek feszítenie kellene a húrt; de nem tudja. Noha Sabrina nézőfenyegető, -alázó szövegei ragyogóak, idővel minden publikumhergelő(nek szánt) jelenet ványadt önismétlésbe torkollik. A pompás és már az esztelenségig odaadó (vagy szolgai?) táncosok-színészek vetődnek, ugranak, őrjöngenek, csapják pofon és a földhöz magukat, öltöznek-vetkőznek, hajigálják cipőiket. Bírják szuflával - ellentétben a sebesen inflálódó ötleteit egyre újrahasznosítani kénytelen idomárjukkal.

Dave St-Pierre nem boszszantja, hanem kifárasztja lankadó éberségű nézőjét - úgy járunk, mint Sabrina, akit lassan fölemészt önmaga keménysége, cinizmusa-szarkazmusa, józansága, fegyelmezettsége. Ez a trükk: a hideg fejjel kigondolt, vizesblokktablóra bazírozó, hibátlanul végrehajtott érzelmi manipuláció. Mert - bár résen voltam - fölvetett fejjel sétáltam bele a giccsből, banalitásból eszkábált, émelyítő mázzal leöntött mézeskalács-kelepcébe. Puhításként gyönyörű blődli volt, amikor a fehér ruháját cincáló, Ophéliaként imbolygó lány orcájára sorban csókot leheltek a férfiak (Cat Power dalára), majd elkapták, mielőtt összeesne. Aztán gyanakodva lestem a velünk farkasszemet néző, vizes palackokkal álldogáló, majd magukat eláztató hét férfit, nyolc nőt. Akik perceken belül úgy hevertek előttem, akár a cunami áldozatai. Köröttük üres műanyag üvegek. Sabrina úgy pásztáz körül, mint egy katasztrófa sújtotta területen. Levetkőzik, hogy a lassan eszmélő társakkal pőrén csúszkáljon-szánkázzon a padlón. Amikor mindannyian kifáradtak, magzatpózba merevedve kucorodnak össze párjukkal - kivéve Sabrinát, aki csak magát ölelheti. Ilyen képet színre állítani: kunszt. Könnyem partot mosott - Arvo Pärt Fratresére.

St-Pierre vérfagyasztó lelki tréninget tartott - de nem csinált meg egy (jó) darabot. A kortárs tánc Machiavellije mintha azt suttogná fülembe: no, ugye-ugye! Mi mindenre voltál hajlandó egy kis "olcsó" elgyengülésért! Makiként pityeregsz, aztán a vackodban - biztonságban - esztétizálsz? Csak hogy mentegetőzz, a francba is!