Az egész magyar művészettörténet pedig Sátoraljaújhelyi partizánemlékműnek. És úgyszólván kivétel nélkül a legjobb magyar köztéri plasztikának. Újhelynek persze már gyakorlata lehet az elővigyázatosságban, volt már egyszer a város és a szobor történetében nyolc-tíz esztendő, amikor célirányos volt nem dicsekedni a művel. Hiszen alighogy felavatták negyvennyolcban, alighogy a szakma java fennen ünnepelte, a börtönkitörés emlékműve szürke listára került. Az sem tett jót a hírnevének negyvenkilenc után, hogy ennek az antifasiszta lázadásnak a főszereplői jugoszláv partizánok voltak, de kerültek itt szakmai érvek is. Formalista, arányaiban torzít, túl általános - ezek voltak a késői kifogások a dinamikus, csupa feszültség, s mégis oly népmesésen közvetlen plasztikai remek ellen, már ha egyáltalán megemlíttetett.

Meglepetés a sosem látott rajzanyag

A szobrász pedig mintázta újabb műveit, amelyekkel folyvást lazított egyet-egyet az oly fenyegetően rigorózus, de oly tragikomikusan ellentmondásos előírásokon. Ma sem egészen világos, miként tehette, talán-talán a képességnek mégiscsak volt súlya a legkontraszelektívebb korszakokban is. A szakma egy része sosem vakult meg, hiszen az Osztapenkót a műfaj megújulásaként üdvözölte ötvenegyben, csakúgy, mint a szintén bontáskritika tárgyává lett lévai emlékművet negyvenkettőben.

Hogy a száz éve született, ez alkalomból nem éppen agyonjubilált Kerényi Jenő más, több volt, mint akciókra álokot szolgáltató emlékművek mestere, azt az emlékkiállítás szépen szemlélteti. Felsorakoztatja mindazokat a monumentális műveket fotókon, amelyek Miskolctól Tihanyig bizonyítják, hogy Kerényiben a magyar köztéri plasztika erős emberét, a műfaj megreformálóját tisztelhetjük (az üvegajtón át a Csontváry bronzpéldánya látható az udvarról), de jelzi ehhez az életműhátteret is. Ezt az életművet egyébként igényes részletességgel mutatja be az állandó kiállítás, amely a Kmetty - Kerényi Múzeummá tömörödött főtéri ház pincéjében láthatóan jól érzi magát, s amelyet most finoman egészít ki a jubileumi rendezvény. A Kerényi-hagyatékot gondozó Körmendi - Csák Gyűjtemény egyebek közt olyan korszakokkal és műfajokkal járult hozzá a törzslátnivalóhoz, amelyek egyáltalán nem vagy kevéssé ismertek.

Beemeli például az izgalmas kezdeteket a múzeumba. A műkereskedelemben ugyan nagyon is ismertek, kapósak régóta azok a karcsú aktok és törékeny táncosnők, amelyekkel a még nem is főiskolás, huszonéves szobrász először a nyilvánosság elé lépett, és amelyekkel kvalitásaik ellenére sajátosan - talán az érett mester akaratából - sosem foglalkozott a Kerényi-szakirodalom. Ha foglalkozott volna, valahol Csikász Imre és a korai Szentgyörgyi István, azaz a múlt századelő szintén nem agyonelemzett művészetében, sallangtalan, tiszta plasztikájában találta volna meg az elegáns erotika előzményeit.

Nagy meglepetése a kiállításnak a sosem látott rajzanyag. Nem mintha Kerényi főtevékenységnek tekintette volna, s nem eszköznek, a szoborkészítés fázismunkájának ezeket a lendületes, főleg tusrajzokat, de a vonalak elvékonyodása-megerősödése, a sraffozás (nincs rá jó magyar szó) és az egy vonással megteremtett karakter saját értéken állja a helyét. Miközben sorra utal elkészült remekekre. Köztük arra a háború előtti-utáni nagy korszakra, amelyben ugyancsak nem eléggé méltányolt csúcsművek, a koraiaktól erőben, tömörségben, dinamikában és erotikában oly radikálisan eltérő kicsi, erőszakos aktok születtek.

Amelyeknek - Mazányi Judit kísérőszövegének szép találata szerint - robusztus fivére a Partizán Sátoraljaújhelyen. Igazán ott, mert nemcsak a legerősebb, hanem a legjobban elhelyezett emlékmű is a templom kövér apszisa előtt, úgyszólván talapzat nélkül a földön.