Az ember nehezen hiszi, hogy Kobayashi még mindig itt tart, de itt tart. Nyilván az a taktika, hogy nyerő csapaton nem változtat, úgyhogy a repertoár most is kicsi, és csupa bombabiztos és bombaként robbanó darab. A bevált műsorszámokból most a 7. szimfónia és az Egy kiállítás képei hangzott el a megrázó hatású estén, ahol a MÁV Szimfonikusok játszottak, nagyon rosszul.

Kobayashi elve az, hogy mámor, eksztázis, tombolás, ennek megfelelően is vezényel, sok mozgással, látványos kézlengetéssel, néha a pillanat hevében hátrafelé is meglebbenti frakkszárnyait, irtó hatásos lenne, ha a zene és önnön frakkjának szárnyain elrepülne, mint Vörös Rébék, de ekkora csoda nincs. Ami azt illeti, semekkora csoda sincs. Az eksztázis és a gondos, aprólékos munka, úgy látszik, egymás ellentétei, és Kobayashi inkább a mámort választotta. Azt az állítást nem kockáztatom meg, hogy mámor helyett a mámor látszatát, hogy Kobayashi csak eljátssza, neki mennyire jólesik a 7. szimfóniát vezényelni, lehet, hogy tényleg jólesik, bár kétségtelenül egyértelműbb volna a helyzet, ha hallgatni is jólesne. De nem ez a helyzet, a mű hangosan, bután, egysíkúan és az állandó feszüléstől unalmasan és fárasztóan hangzott el, szögletes volt, torz és stílustalan, közben a karmester nyögött, hörgött, szenvedett és átlényegült, és mi már csak ilyenek vagyunk, beérjük a jó érzet látványával is. Sport helyett meccset nézünk, utazás helyett útifilmeket, zene helyett Kobayashit bámuljuk. És hiába szól úgy Beethoven, hogy az ember csak azt hallja, mi az, amit félre lehet érteni benne, mégis nagy a siker.

Az Egy kiállítás képei csak annyiban különbözik mindettől, hogy veszedelmesebb a zenekar számára. Végül is a Kobayashi-féle, óriás zenekarral előadott, maszatos 7. szimfóniára még valahogy rá lehet fogni, hogy ízlés dolga, esetünkben inkább a rossz, mint a jó ízlésé, de a Ravel hangszerelte Muszorgszkij csak nagyon alaposan felkészített zenekarral él meg. Nehéz részek, kockázatos szólók, "együttjáték", grandiózus hatás és finom, halk részek - ha ezt nem tudja a társaság, akkor ezzel az erővel a vágóhíd felé is vehetik az irányt. És aki vezeti őket, az felelőtlen karmester, akinek annyi is elég, ha a koncert végén azt mondják: nagyszerűen vezényelt, csak a zenekar rosszul játszott. Mintha ez egy értelmes állítás lenne, lehetne úgy nagyszerűen vezényelni, hogy közben csupán a zene nem szólal meg.

A zene egyébként tényleg nem szólalt meg, és ez az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, amikor is szegény trombitás olyan szerencsétlenül, hamisan, mereven, tisztátalanul kezdte el fújni a hangszerét. Aztán szép lassan csatlakoztak hozzá a többiek is, az ember nem is tudja, kit emeljen ki. A tubást, ahogy gikszerezett, vagy inkább a kürtöket, a fagottost, ahogy fogyott el a levegője, azt az iszonytató Kiscsirkék táncát, ami körülbelül annyira volt zenei fogantatású, mintha valóban a baromfiudvaron hangzott volna fel, a Bydlót, ahol egész végig nem sikerült a zenei alapokat lefektetni, viszont a pergődobon olyan pergést rendezett a felelős, mintha kivégzéshez készültek volna? Mi ez az egész előadás, ellenvélemény Ravelről? De nem szívesen mennék bele Kobayashi utcájába, nem lehet egyedül a zenekaron leverni ezt az estét, mégiscsak áll valaki a pulpituson, aki továbbra is csak nyüszít, hörög és még egyéb állathangokat utánoz, aztán szerényen a mennybe megy, mert ez ám az igazi muzsikus.

Annyit, de annyit vártunk rá, hogy ez a fajta vezénylés és zenélés kimenjen nálunk a divatból, hogy a karmesteri koreográfia, a személyes varázs ne legyen a hangversenyek legfontosabb tényezője. És nem attól félek, hogy egy este után majd mindez újra sikké válik, de jól- esik tapasztalni: Kobayashi nem változik, de a világ, szerencsére, igen.