A nyomor fotósa
Nem sikertelen: kiállításai világszerte sikeresek, megrendelői között a legnagyobb magazinok és újságok sorakoznak és boldog családi életet él Monacóban.
Nem ellenszenves: karrierjét az emberiség közös nagy problémáinak (betegség, éhezés, szegénység) szentelte. Az idejével nem fukarkodik, beszélgetőpartnereire nem a sikeresek magaslatából tekint.
Még csak nem is álszent: saját három gyermeke mellé három afgán árvát fogadott örökbe, költöztetett Európába és nevelt fel.
A gond az, hogy a Danziger-féle sztorikat cinizmussal olvassuk. Főként Magyarországon. Mondhat Danziger bármit az afrikai gyerekek éhezéséről - mond is -, a közönség többnyire unottan legyint, és a saját problémáit csak kelletlenül és rövid időre hajlandó elfelejteni.
Megpróbáltuk azért mi is, a fotós tárlatnyitóján. December 4-ig ugyanis Budapesten, az International Business Schoolban látható a Nyolc, amely a világ nyolc legszegényebb országában készült negyven Danziger-fotót mutatja be. A szponzor, egy World Vision nevű katolikus jótékonysági szervezet, az ENSZ nyolc millenniumi fejlesztési célkitűzésére próbálja így felhívni a figyelmet.
Majdnem 200 ország fogadta meg 2000-ben, hogy 2015-re minimálisra csökkentik az emberiség legnagyobb gondjait. A nyolc problémakör: szegénység, éhínség, tudatlanság, nemi diszkrimináció, anya- és gyermekhalandóság, betegség, környezetszennyezés, fenntartható fejlődés. Százmilliók borzalmait takaró, mára kérgesre csépelt szavak. Danziger fotói mutatják: a megoldással sehol sem tartunk.
Hallgattuk utazási beszámolóját, kényelmetlenül feszengtünk, aztán feltettük a megkerülhetetlen kérdéseket: mit csinál éppen Magyarországon? Mit remél, azt, hogy a pénzügyi válságból felnézünk majd, és mi oldjuk meg a világ baját?
"Tetszik, nem tetszik, Magyarország a világ gazdagabbik feléhez tartozik", mondta a fotós. "Itt is vannak adakozók, szervezetek is, egyének is. És ha őszinték akarnak lenni: van is miből."
A pénzügyi válságban lesz igazán relatív a gazdagság, tette hozzá. Amerika milliárdjai mellett Magyarország milliárdjai eltörpülnek, de azért azok is milliárdok. Nagy-Britannia is utat mutathat: a pénzügyi válság ott is dúl, de a segélyezést nem felejtették el. Az utolsó adatok szerint évente majdnem 10 milliárd fontot adnak a britek jótékony célra.
Danziger 2005-ben indult útnak a World Vision pénzén. Három hónapig vándorolt. Szervezők, helyi útikalauzok (a nemzetközi tudósítói világban "fixer"-nek nevezik őket), európai labortechnikusok egész csapata segítette. Még abban az évben, szeptemberben már Londonban lógtak a fotók, az első kiállításon.
"Óriási maraton volt", mondta Danziger. "Hatalmas csapatmunka."
Eredetlieg minden millenniumi célt egy-egy elmaradott országban illusztráltak volna. Kiderült viszont, hogy a legtöbb helyen négy-öt millenniumi célkitűzés is csorbát szenved. A negyven kép nem oszlik hát kategóriákba. Ugyanazt a rokon gyötrelmet mutatja Örményországban, Bolíviában, Hondurasban, Kambodzsában, Indiában, Nigerben, Ugandában és Zambiában.
Ezek az országok persze nem akartak a nyomor illusztrációiként szolgálni, de a fixerek elvitték Danzigert mindenhová.
"Egy ilyen úton nagyon fontos a spontaneitás, az alkalmazkodás", mondta. "A nigeri szárazság idején például az országút mentén nem volt nagyon rossz a helyzet. A félreeső falvakba kellett mennünk, hogy lássuk: elképesztően nyomorognak az emberek."
Danziger elment mindenüvé, de a legnyomorúságosabb szenvedést nem mutatta meg. "Nem kell mindig vér, hogy a sztori ereje kijöjjön. Elég egy sovány kutya, egy üres tányér."
Az emberek méltóságát tiszteletben kell tartani, különben a fotós maga is keselyűvé válik, tette hozzá. Az pedig lelki sérültté teheti őt is. "Az emberség fenntartása sokat segít, ahogy a családom is. Miattuk nem őrülök bele a sok borzalomba. De miattuk nem is fásulok el: ha csak arra gondolok, velük is történhet ilyen borzalom, egyből elöntenek az érzelmek."
Itt mondja ki huszadszor azt a mondatot, amelyet épeszű újságíró meg sem próbál idézni.
"Ezeknek a dolgoknak nem szabadna megtörténniük."
Közhely. Képzeljék viszont hozzá ezt a sztorit.
"Három napot töltöttem Abbasszal, egy 15 éves gyermekmunkással Zambiában. Három éve napi 13 órát dolgozik egy bányában, éhbérért. Évente két szabadnapja van. 12 éves kora óta nem volt otthon. Biztonsági berendezések nincsenek. Egy fullasztó, porral teli, 20 méter mély lyukban tölti az életét. Ismétlem: 15 éves."
Ilyen lelkülettel néha nehéz folytatni a munkát, de 50 évesen késő máshoz kezdeni - és érzi a felelősséget is. Egyre kevesebb a lehetőség, és ha valakinek megadatik, hogy csinálja, az nem hagyhatja abba.
"Nekem még szerencsém van, jó a nevem, kapom a megbízásokat sorban", mondta. "De a magazinok ma már jó, ha a fotókat átveszik; az utazási cechet nem állják többé. A jótékonysági szervezetek fizetnek ugyan ezt-azt, mint a World Vision is, de ez már nem ugyanaz a munka. Inkább aktivista vagyok, mint fotós. Sőt már a World Vision sem adott újabb 68 ezer dollárt a Nyolc folytatására, pedig kértem."
"Szociográfiából egyre nehezebb karriert építeni" mondta Danziger. "Lassan befagy a világjáró fotósok mögött a szükséges infrastruktúra. Így aki még teheti, annak kötelessége tovább dokumentálni a szenvedést, mert a nyugati világ továbbra sem törődik vele eléggé."
Ha nem is eléggé, de azért még odafigyelnek, ismerte el Danziger. A fotók hatása ebben nehezen mérhető; de kicsit magáénak érzi az általános sikert is, például amikor a donorkonferenciákon a világ gazdag országai nagy összegű segélyekről döntenek. Az idén 16 milliárd dollár jött össze, a pénzügyi válság ellenére.
"Többet tudnak erről az emberek, mint 30 éve, mikor kezdtem", mondta. "A tudósítások ugyan sorvadnak, de meg lehet találni mindent, főleg az interneten. Mindig vannak önjelölt tudósítók. És van pénz is, még mindig. Csak meg kell találni a módját, hogy eljusson azokhoz, akiknek a leginkább kell."
