Gorkij és Brecht találkozása a Nemzetiben persze nem olyan véletlen, mint a sokat emlegetett varrógépé és esernyőé Lautréamont nevezetes boncasztalán. Van benne logika, és nem csak a szürrealizmus szemszögéből. Brecht a harmincas évek elején tandrámában fogalmazta meg a kapitalizmusban folyó osztályharc elvont lényegét, Gorkij pedig néhány évvel később ugyanennek realisztikus ábrázolásává írta újjá 1910-ben már feldolgozott témáját, Vassza Zseleznova tragédiáját. Az érdek logikája embertelen - hirdeti Brecht munkás és munkaadója konfliktusát elemezve, és ugyanezt taglalja a szocialista realizmus megalapítójává kinevezett Gorkij.

Zsótér Sándort rendezőként azonban aligha ennek a kézenfekvő igazságnak a propagálása izgatja. Valószerűbb, hogy a didaxisban keres színházi lehetőségeket.

Ehhez azonban Gorkijból előbb ki kell vonni a valóban nagy realistát. Úgy kell játszani, mint Brechtet, illetve mindkettőt Zsótér módra. A Vassza Zseleznova alakjait a címszerep kivételével felvonásonként más és más játssza. A színház előzékeny a nézőkhöz, külön közli a műsorfüzetben és a terem bejáratánál is mindhárom szereposztást. A játszók meg szerepnevük cirill kezdőbetűjét viselik testükön, ruhájukon. A műsorfüzet mindkét darab rövid tartalmát is ismerteti. A Gorkij-darabét éppolyan brechtien aforisztikus mondatokban, mint a Brechtét. Ambrus Mária díszlete galambdúcszerű faépítménybe helyezi Gorkij történetét, ahol a családtagok egy-egy kuckóba, sutba, polcra húzódnak be. Benedek Mari a nőkre előbb világos, majd sötétebb kék, végül fehér köpenyeket ad, kivétel ismét a címszereplő és forradalmár menye, Rahel, ő aranyszínű kosztümben jelenik meg. Jobb öklén bokszkesztyűként Lenin-büsztöt visel. A férfiak pipogyaságát nadrághiány jelzi.

A szerepcserék célja kettős lehet. Jelentheti, hogy egy emberben több személyiség is lakhat, meg az ellenkezőjét is, hogy egy adott helyzetben bárki ugyanúgy viselkedne, a személyiség megsemmisül a nagy marakodásban. Az előadás ezúttal egyiket sem igazolja, nem következik be a megszokott zsótéri csoda, amikor a szűk regiszterben játszó, bár olykor furcsa hangra váltó vagy kitörő színészek a fokozott koncentráció révén különösen erős szuggesztív hatást érnek el. A figurák összefolynak, nem egy-egy alak, hanem egy-egy gesztus, egy-egy szellemes vagy legalább vicces ötlet tesz hatást. Igazán Básti Julinak fekszik ez a stílus, kevés gesztussal, tárgyilagos beszéddel megidézni a vasakaratú asszonyt, aki a férje csizmáját lenyaló megalázott senkiből a család fejévé tudott lenni, és akinek tragikus sorsa a család széthullása. Halála után a vagyont ellopják, szétszórják. Básti Juli föláll a padról, ahol Zseleznova meghalt, és pár méterrel odébb fekszik le a padlóra. Ha mindenképpen értelmezni akarjuk, kiteríti önmagát, ahogy az egyetlen cselekvőképes emberhez illik. De valószínűbb, hogy pusztán elmegy az útból - ne akadályozza a következő jelenetet, a széf kifosztását.

Brecht tandrámája, A kivétel és a szabály, elevenebbnek hat. A kizsákmányolás logikáját példázó karaván hullámpapír sivatagon halad át, a papírt tépik, feltekerik, apró fogadófélét fabrikálnak belőle, megeszik, ráesnek. Az ötletek többnyire szellemesek, a kereskedő és a kuli kínaias hanglejtése illik a pontoskodóan oktató jellegű szöveghez. László Attila kereskedője szenvtelenül logikus, Mátyássy Bence kulija bájosan együgyű, jámbor jó lélek. Szabó Kimmel Tamás a bíró szerepében zsebre dugott kézzel érkezik a hatalom lezseren cinikus képviselőjeként.

A műsorfüzet idézi Brechtet: "A tandráma azzal tanít, hogy játsszák, és nem azzal, hogy nézik." Most mégis a Brecht-darabot volt jobb nézni.

A Vassza Zseleznova alakjait a címszerep kivételével felvonásonként más játssza