Sajátságos jelensége történetírásunknak, hogy a két világháború közötti időszak legjelentősebb politikusairól - Bethlen Istvánról, Gömbös Gyuláról, Teleki Pálról - kitűnő pályaképek születtek, a korszak első számú politikusa működésének tudományos mérlege halála után több mint fél évszázaddal is várat magára. Amint azonban a fenti példa is bizonyítja, a Horthy-legendárium gyarapodik: a kormányzóhelyettes végrendelete tavaly került ki a levéltárból.

A nagyközönség számára pedig egy újságíró tette hozzáférhetővé. Kanyó András, lapunk egykori munkatársa a rendszerváltás idején - akkor a Magyarország című hetilap főszerkesztőjeként - kezdett hozzá a Horthy-korszak kutatásához. Koronatanúkat faggatott, s közülük is a legfontosabb bizalmát nyerte el, Horthy Istvánnéét, akivel 1990-ben nagy sikerű interjúsorozatot készített lapja számára. Ugyancsak sikerült szóra bírnia Horthy István, illetve Horthy Miklós környezetének néhány fontos alakját, akik ráadásul saját naplóikat, illetve jegyzeteiket is Kanyó rendelkezésére bocsátották. Mindezt alapos könyvészeti és levéltári kutatás követte, amelynek eredménye lett a Népszabadság Könyvek legújabb darabja, a Horthy és a magyar tragédia című történelmi oknyomozó riport.

Kanyó András könyvének nem az az érdeme, hogy merőben új portrét rajzolna Horthy Miklósról. Nagyon is jól ismerjük ezt a politikust, aki irredentább volt, mint az erdélyi birtokait elveszítő Bethlen, de kevésbé antiszemita, mint a fajelmélettől elbódított Teleki. Lenézte a parvenü Gömböst, de ha úgy alakult, lepaktált vele. Amiként lenézte a náci káplárt, Adolf Hitlert is, de a vele való üzletelést mindvégig valami naiv - helyesebben: ostoba - lovagiasság szabályai szerint kívánta bonyolítani. Mindezt tetézte Horthy elvakult antibolsevizmusa. Képtelen volt belátni, hogy az ideológiai ellentéteket néha felülírják az érdekazonosságok. Ezért nem értette meg még 1944-ben sem, hogy Magyarország utolsó lehetősége a Szovjetunióhoz való átállás, amelynek eredményeképp még valami menthető lett volna az 1938-1940 között visszakapott területekből.

Kanyó portréjából tehát ismerős arc tekint ránk, de azt sok ismeretlen vagy kevéssé ismert vonással árnyalja. Mivel a diszkréció már nem kötelezi, közzéteszi Horthy Istvánnéval folytatott beszélgetései eddig nem publikált részleteit is. Kiderül, hogy a "kis kormányzóné" 2003-ban Budapesten megjelent, Becsület és kötelesség című - bizonyos körökben a színtiszta igazságként fogadott - visszaemlékezésében bizony meglehetősen sok a kétes értékű megállapítás. Horthyné azt írja például, hogy az emigrációban apósának az volt az álláspontja: "Nincs országunk, ne politizáljunk." Horthy Miklós azonban már 1945-ben levelet írt az akkor még brit miniszterelnök Churchillnek és VI. György királynak. Ebben egyebek mellett - valószínűleg Hitler-ellenességét bizonyítandó - az akkor a magyarságot is létében fenyegető kollektív bűnösség elve mellett tesz hitet: "Legfőbb vágyunk megszabadulni a német nemzetiségű alattvalóktól...", s ezt még megtetézi: "ugyancsak magyarokra lehetne kicserélni az összes többi nemzetiséget...". 1946-ban pedig a brit külügyminiszternek, Bevinnek ezt írja: "Magamat továbbra is Magyarország kormányzójának tekintem".

1956 őszéig nem adta fel a reményt. Október 28-án menye Londonból küldött apósának egy levelet, amelynek mondandóját így összegezte: "Írtam Miklós papának arról, milyen közel érzem magam hozzá akkor, amikor egy újabb fehér hadsereg formálódik otthon. Nagy szükség lett volna egy olyan karizmatikus "fővezér" típusra, amilyen ő volt 1919-ben."

Horthy táviratokat küldött a nyugati nagyhatalmak vezetőinek és az ENSZ főtitkárának, amelyekben arra kérte őket, tegyenek meg mindent Magyarország felszabadításáért. Mire azonban ezek célba értek, a nagy lapok címoldalait a szuezi események uralták. Kanyó idézi azt az angol történészt, aki jól ismerte a két világháború közötti Magyarországot, és kiváló könyvet írt hazánkról. MacCartney így jellemezte Horthy Miklóst: "Ő nem túl bölcs ember." Valószínűleg igaza volt a tapintatos professzornak.