Kaposvárról származik, huszonöt éves koráig ott is élt. Milyen zenei hatások közt nőtt fel?

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a környezetemben a blues- és a rockzene ment igazán. Az akkori gimnazista házibulikon a hatvanas évek legendás zenekarai, a Doors és Jimi Hendrix volt a sikk, talán ez volt a fiatalok válasza az akkori mainstream zenére. Én véletlenszerűen keveredtem ebbe a zenei közegbe. Korábban Commodore 64-es számítógépen programoztam zenét, aztán mikor elkezdtem zongorázni, a dzsessz érdekelt, tizennyolc voltam, mikor hívtak a Mercedes Blues Bandbe. Itt tanultam meg, hogy milyen igazán zenekarban játszani, mit jelent odafigyelni másokra, tempót tartani, kísérni és szólózni.

Mint mondta, belekeveredett a bluesba. Ezek szerint korábban más zenét szeretett?

Korábban inkább a szintetikusabb zenék érdekeltek, eleinte a nyolcvanas évek breakjei, aztán a Kraftwerk, Jean-Michel Jarre, a Tangerine Dream. Ehhez képest a Mercedes Band a torzítós gitárokkal, élő dobbal eleinte nagyon nyersnek tűnt, de pont ez tetszett benne. Másik lehetséges utat mutatott számomra. Addig csak a zeneszerkesztés és a zeneszerzés foglalkoztatott, akkor viszont rájöttem, hogy a színpadi jelenlét legalább annyira fontos, mint a kompozíció. Ettől kezdve jobban érdekelt a hangszeres játék, évekig napi 8-10 órát gyakoroltam kizárólag akusztikus zongorán, mellette pedig olyan zenekarokban játszottam, mint a The End, a Tolnai Quartet vagy az alternatív punk hevületű Éhező Apácák.

A gyerekkori grafikusi álmokat mikor adta fel teljesen?

Miután tizennégy évesen nem vettek fel a pécsi képzőművészeti középiskolába. Azt hiszem, azt a fajta kreatív energiát valahogy a zenébe mentettem tovább. Közben a szüleim persze végig arra ösztökéltek, hogy a hobbinak tartott zene mellett legyen polgári állásom is, így informatikusnak tanultam.

S végül meglett a tisztes polgári állás?

Igen, dolgoztam egy évig. De az a munka is igazából a zenéhez kötődött: egy zenei szoftvereket forgalmazó cégnél voltam demonstrátor. A technika iránti érdeklődésem valamilyen szinten megmaradt, bár mára abszolút felhasználó lettem, a számítógép hétköznapi eszközzé vált, amit az elektronikus levelezés mellett főként zeneszerzésre és hangfelvételre használok. A kilencvenes évek végén a Garderobe nevű, rövid életű zenekaromban használtam először igazán elektronikus alapokat. Ez tulajdonképpen funkzenekar volt, az akkoriban népszerű acid dzsesszes befolyással. Majd elkezdett érdekelni a folyamatzene, meg az elektronikus tánczene. A család, azt hiszem, akkor törődött bele, hogy a fiuk zenész marad, amikor 2001-ben Yonderboi-jal turnéztunk, s Európa különböző városaiból sorra kapták a képeslapokat.

Yonderboi nyolc évvel fiatalabb magánál. Az ezredfordulón hogyan találtak egymásra?

Fogarasi László Kaposváron járt gimnáziumba, sokat lógott az öcsémmel, Ákossal, s amikor az egyik helyi underground találkozóhelyen 1999 szilveszterén összefutottam vele, felkértem, hogy készítsen pár dalunkból remixet. Akkor már megjelent egy száma a Future Sound Of Budapest válogatáson, ami tulajdonképpen egy Doors-átirat. Szimpatikus volt számomra az a szemlélet, amellyel hozzányúlt a zenékhez, érdekelt, mit tudna a számainkkal kezdeni. Elindult köztünk egy munkakapcsolat, nem sokkal ezután részben kaposvári, részben pesti zenészekből gyorsan összeállt az a csapat, akik a Shallow and Profound című albumon is játszottak.

Ez a nagylemez Nyugat-Európában meglepően nagy sikert aratott. Maga szerint mitől kattantak rá ott annyira?

Azt mondják, jó időben volt jó helyen. Az kétségtelen, hogy megfogott egy olyan kollektív tudatalattit, ami akkoriban nyelvtől és határoktól függetlenül benne volt a levegőben. Már régen leomlott a vasfüggöny, de Magyarországnak továbbra sem volt külföldön releváns könnyűzenei reprezentánsa. A külföldi underground zenei palettán akkoriban kezdett teret hódítani az easy-listening, de nem sok tartalmat nyújtott az igényesebb zenehallgatók számára. Ezzel szemben ez a lemez unikális volt. Olyan műfajokat ötvözött mint a film, az irodalom és az absztrakt hiphop, mindezt speciális kelet-európai ízzel fűszerezve.

Még ha kétségkívül volt is bája, nekem akkor nem tűnt erős produkciónak. Mintha igazából a Yonderboi körüli sztori - falusi fiú a semmiből érkezve házilag "barkácsolt" zenéivel lekörözi a nagymenőket - adta volna el a lemezt...

Bizonyára a legendaszerű sztori is tett hozzá valamit, de nem hiszem, hogy az elég lett volna egy ilyen széleskörű sikerhez és nem szabad elfelejteni a számos külföldi fellépést sem, amelyeken olyan zenekar kísért, amely szinte egyedülálló volt az akkori elektronikus zenei közegben. Ezen kísérőzenészek között kialakult kémia hívta életre aztán a Zagar zenekart.

2002-ben a Local Broadcast című első lemezükkel léptek ki Yonderboi árnyékából. Más szemlélettel, dalszerűbb, stilárisan kellően változatos kompozíciókkal, filmszerű hangulatokkal. Miért kellett utána öt évet várni a következőre?

A Local Broadcast tipikus debütlemez: gyorsan született és minden hatást igyekeztünk belegyúrni, ami akkor ért minket. Aztán Török Ferenc Szezon című filmjéhez írtam filmzenét, az is, meg a belőle készült lemez is rengeteg energiát kötött le. Közben utazgattunk, sokat játszottunk külföldön, és ami nem elhanyagolható, keresgéltük az igazi hangunkat. Úgy gondoltam, inkább jelenjen meg később a második lemez, de szóljon is valamiről, ne csak látszólag össze nem illő számok egymásutánja legyen. Ráadásul szeretünk kísérletezni: sokszor a stúdióban történtek hatására vesz új irányt egy-egy dal struktúrája.

A következő lemezre is öt évet kell majd várni?

Remélem nem. Van néhány új számkezdemény, igaz, épp mostanában bizonytalanodtam el, hogy tényleg jó-e ez a csapásvonal. Ami biztos, hogy sokkal homogénebb lemezt szeretnék. Nem akarok annyira eltérő karakterű dalokat, mint a legutóbbin. A Wings Of Love sikere ellenére egy kicsit kiábrándultam a popzenéből, beleláttam a kommerciális popgépezetbe és kissé megriadtam tőle. Ami biztos, hogy továbbra is a saját utunkat akarjuk járni, hogy senki és semmi ne befolyásolja az alkotó munkánkat, csak ha mi úgy akarjuk. Ami a koncerteket illeti, szeretnénk "színházibb" hangvételű előadásokat. Jövő február 13-án, a Művészetek Palotája Hangversenytermében játszunk, s erre az alkalomra Keszég László rendezővel és Árvai György díszlettervezővel szeretnénk közösen létrehozni egy estet. Úgy érezzük, hogy a zenekar egyik fő erénye az a fajta asszociatív audiovizuális élmény közvetítése, amelyet elsősorban a koncerteken tud átélni a közönség.