Arról persze szó sincs, hogy Legát Tibor kizárólag a furcsaságok felemlegetésével simítaná egymás mellé a főváros közlekedéstörténetének múltját, de kétségtelen: jó ízléssel fűszerezi azt effélékkel. Egyébiránt nála megfelelőbb szerzőt aligha találnánk arra, hogy elénk tárja a közlekedés eme szeletének történetét. Egyfelől húsz éve a BKV lapjának újságírója, emellett a Magyar Narancs eleven tollú munkatársa, aki érti a tárgyalt témakört, és képes olvasmányosan mesélni arról, nem mellékesen amúgy is élvezettel leltározza a múlt furcsaságait. Tudja, hogy nem (csak) szakembereknek ír, így aztán nem terheli emészthetetlen adattengerrel az olvasót, ami a jobb megértéshez kell, azt viszont nem felejti ki a sorok közül.

A kötet járműcsoportokba rendezve mesél a kezdetektől a jelenig ívelő időszakról, a szakmai kikacsintások ellenére emészthető terjedelemben, történelmi összefüggésekbe ágyazva kínálja a mondanivalót. Így aztán lesz, aki a történelem egy sajátos szeletének összefoglalását élvezi majd Legát könyvében, lesz, aki a villamosok, trolik szerelmeseként afféle minilexikonként használja azt, bizonyára akad olyan, aki jóleső múltidézéseként forgatja, más meg majd az érdekességeket csemegézi ki belőle. A bevezetőben idézett verset, a Füttyös kalauznő című festmény történetét, a ritkaságnak tekinthető korabeli fényképeket: a Sztálin-portréval ékesített ünnepi trolijárat, a ma már csak hobbikertekben rozsdásodó faros Ikarusok vagy az omnibuszok fotóját. Lesz, aki az egy-egy korszakot megidéző apró híreket böngészi: azt például, amely arról tudósít, hogy Nick Árpád erőművész a fogával elhúzott egy 70 tonnás Combinót, vagy azt, amelyben egy 1954-es üzemi újságban Toldi Sándorné takarítónőt pellengérezik ki, aki állítólag lusta volt, és nem a kellő vehemenciával vette ki részét a jövő építéséből.

Mondhatnák úgy is: fütyült rá, mint egy kalauznő.

Írta és szerkesztette Legát Tibor, Jószöveg Műhely, 272 oldal