Nagyon jó kis hangversenyterem van Monoron a Vigadóban, úgy értem, tényleg kicsi, de levegős, lehetne intimebb, de így ünnepélyes, fehér falak és szép csillárok. Kongásra hajlamos a helyszín, de már a méretből fakadóan sem rossz az akusztika. És most már zongora is van benne, egy Steinway O modell, ha jól értettem, mindenesetre egy kicsi és megfizethető, nyolcvanéves, felújított darab. Összegyűjtötték rá a pénzt, mert a megfizethető azért nem azt jelenti, hogy közpénzből is meg lehet fizetni, több mint hatmillió forint. Megünnepelték az eseményt, s az est fénypontjaként a Lyons Klubok egyik magyarországi vezetője azt kérte, hogy mindenki csukja le a szemét, és ő drámaian eldörögte Az Értől az óceánig című Ady-verset. Ezek után azonban már tényleg az történt, aminek történnie kellett.

Illetve a kérdés egy kicsit bonyolultabb, mert ennyire kis hangszeren a Mocsári Károly által választott mű, a Szimfonikus etűdök nem szólalhat meg kielégítően. A darabnak meglehetősen trükkös a címe, hiszen se nem szimfonikus, se nem etűdök, variációk zongorára, közben mégis Schumann tudta jobban, mert a hangszert igyekszik szimfonikus zenekarként kezelni, és nehéz a darab, azt is szokták mondani, hogy nehezebb, mint amilyennek látszik, pedig eléggé annak is látszik. A cél nyilván az volt, hogy a zongorista megmutassa: a kis hangszerben is sok van, tényleg érdemes volt ezt megvásárolni, mert a teremhez elegendő ekkora hangerő, viszont ilyen méretben csak a Steinway tud minőséget garantálni.

Csak hát akkora csoda mégsem létezik: a kicsi hangszer nem tud annyit, nem csilingel, nem választ szét annyi színt, nem érezni a szimfonikusságot, az egész inkább puha, dörmögő, vattás hanggá válik, és az egyforma hangzás a variációs forma ellensége. Közben viszont azt is lehet érezni, hogy elmegyünk több lehetőség mellett. Nemcsak egy jó Mozart-Haydn-hangverseny marad el, de a zongorázás előtt a pódiumon beszélgetnek is Mocsári Károllyal. Szó esik a hangszerről természetesen, de egy kicsit a műről is, a posztumusz variációkról, arról az öt változatról, amelyet Brahms adott ki. És az ember érzi, hogy nagyon kínálja magát a helyzet, csak oda kell lépni a zongorához, megmutatni, hogy pontosan miről is van szó, mi lehetett Schumann szándéka, de valahogy ellenállnak a kísértésnek, nem kapunk bevezetőt. Pedig ha szokatlanabb lenne is így a koncert, legalábbis a nagy, ünnepi alkalomhoz képest túl oldott, de mégis jobban használnánk a terem és a hangszer lehetőségeit, a kicsiséget bensőségessé változtatnák, és utána valószínűleg teljesebb lenne a zenei élmény is.

Most viszont abbahagyom az ünneprontást. Monoron van koncertterem, a teremhez van zongora, a zongorához van és remélhetőleg lesz is zongoraművész, a város, ahogy mondani szokás, fölkerült Magyarország zenei térképére. És ez most sokkal fontosabb, mint hogy volt-e bevezető a Szimfonikus etűdökhöz vagy sem.