A blues ereje
A finoman maira formált blues-rock az eredeti jellegét nem veszítette el, és még a felállás is hasonló volt, csak most a gitáros nem a világsztárokkal közös együttműködésre hegyezte ki produkcióját, hanem kifejezetten a gyökerek keresésére összpontosított - most is nyugodtan mondhatjuk - szupercsapatával. Hogy a gyökerek meddig nyúlnak vissza, csak sejthetjük, mindenesetre a blues jó fogódzó ahhoz, hogy a dzsessz lényegi elemei közül a legfontosabbakra rátaláljunk, és megértsük azokat.
Mert arról kár is volna vitatkozni, hogy John Scofield mindig is dzsesszt játszott, még akkor is, ha a blueson keresztül most éppen a gospelig jutott el. A blues és a gospel műfaji határokon átlépő zenei nyelvezetének jótékony hatása azt eredményezi, hogy bármivel összekapcsolhatók, egymással szövetkezve pedig oly természetes szimbiózis születik, hogy egy bő másfél órás koncerten sem kell a kapcsolódási pontokon elgondolkodnunk.
Budapest mintha kezdene a világ dzsesszkörforgásához közelebb kerülni, és ezt maga Scofield is észrevette. Természetesen az értő módon viselkedő közönségnek szólt elsősorban, amikor többször elmondta, micsoda remek színtere van itt az ő zenéjének, de azt is tudhatta, hogy Bill Frisel-lel egy héten, Pat Methenytől pedig alig néhány hónapnyira lehetett a város vendége. Ha a stiláris jellemvonásokat tekintjük, a "nagy hármak" közül Scofield pályája a legegyenletesebb, ő mindig megmaradt a blues környékén, igaz, kísérletezni Frisellhez hasonlóan ő is szeret. Nagy kedvvel áll össze tapasztalatlan fiatalokkal (ahogyan azt jó öt esztendeje ugyanitt szintén láthattuk), és adott esetben szívesen iktat be különféle digitális eszközöket a zenéjébe, mint például a 2000-es években megjelent lemezei közül a legjobban, az Überjamben. Ezen a lemezen azt is megmutatta, hogy a fúziós dzsessz nem korlátozható egyetlen, mesterségesen megkonstruált zenetípusra, és a nagy elődök szelleme mellé nyugodtan odaállíthatók a modern hangkeltő eszközök is. Az album azonban mindenekfelett a legendás mentor, Miles Davis nyomdokain haladt, akinek utolsó időszakában Scofield volt a gitárosa. Az új lemez viszont még olyannyira friss, hogy most, a turné első állomásán tapasztalta meg a kvartett is, hogyan működik az anyag közönség előtt. A másik főszereplő a Hammond orgonán és elektromos zongorán játszó John Cleary volt, aki a poros keresztutak mentén edzett énekhangjával a blueséletérzést hozta el a Millenárisba. A régi gospeldalok lényegre törő egyszerűségét a megbízhatóan stabil ritmusszekció (George Porter J. basszusgitáron és Ricky Fataar dobon) erős kézben tartotta, Scofield pedig sajátos habitusa szerint hol merészen tördelte a témákat, hol díszes variációkba fogott, ám mindvégig megőrizte a rá oly jellemző kissé matt, világhódító gitárhangzást és ezen keresztül a blues máig ható erejét.
