Az 1963-ban a bohém légköréről híres Kingston Art School alakult Yardbirds - Keith Relf (ének, szájharmonika) Anthony Tophan (gitár) Chris Dreja (gitár), Paul Samwell-Smith (basszusgitár) és Jim McCarty (dob) - alig volt pár hetes, amikor átvehette a Crawdaddy Clubban a Rolling Stones helyét. Amikor pedig az év végén csatlakozott az akkor tizennyolc éves Eric Clapton, a londoni bluesrock-klubok első számú kedvence lett.

De bármilyen jók voltak a zenészek, és bármilyen energikusan adták elő a chicagói bluesokat, a Yardbirds nem tudott igazán befutni soha. A Beatlesszel, a Rolling Stonesszal vagy a Who-val ellentétben nekik ugyanis nem volt saját szerzőjük/szerzőpárosuk, ami pedig 1964-ben a tartós sikerhez már alapkövetelménynek számított. Az első, amúgy nyers, lendületes, felkavaró - sajnos katasztrofálisan szóló - első lemezükön még elmentek az idegen tollak, a továbblépéshez viszont elengedhetetlen lett az eredeti zenei és verbális gondolat.

1965-ben, a még mindig felfelé tartó rhythm and blues hullámban aztán egy meglepő popslágerrel rukkoltak elő: Graham Gouldman (később 10cc) szerzeménye, a For Your Love egészen a brit slágerlista 3-ig jutott el. Az akkor mindössze tizenkilenc éves, a Beatles hatása alatt felnőtt manchesteri komponista a dalt eredetileg saját zenekara (Mockingbirds) első kislemezének szánta, a Columbia viszont egyáltalán nem harapott rá. Némi kerülő úton jutott el a Yardbirds akkori impresszáriójáig, Giorgio Gomelskyig, aki rávette a fiúkat, hogy lemezre vegyék.

A régi rajongók szemében pálfordulást jelentő dal minden képzeletet felülmúló siker lett Angliában, több mint kétmillió példány fogyott el belőle, és a többség, úgy tűnt, egyáltalán nem bánta, hogy szakítottak a bluesos gyökerekkel. Eric Clapton azonban nem tudta megemészteni, otthagyta a csapatot, és a John Mayall-féle szabadabb levegőjű Bluesbreakers-hez csatlakozott. A többiek az akkori legkeresettebb stúdiózenészt, Jimmy Page-et keresték meg, de Page maga helyett Jeff Becket ajánlotta. Már az ő gitárjátékával került lemezre a gregorián Still I'm Sad, a Shapes Of Things és az Over Under Sideways Down. A kommercializálódással járó egyre nagyobb méretű koncertek és egyre hosszabb turnék miatt viszont 1966-ban Paul Samwell-Smith-ben is elpattant a húr, Dreja vette át a basszusgitárt, Jimmy Page pedig a második megkeresés elől már nem tért ki.

A Yardbirds ebben a felállásban írta be magát a filmtörténelembe. Antonioni Nagyítás című filmjében ők a "főszereplői" egy klasszikussá vált jelenetnek. Amikor a fotóst alakító David Hemmings letéved egy éjszakai klubba, a színpadon történetesen ők játszanak. Jeff Beck az egyik szám végén "kicsit" bepöccen, és a rendetlenkedő erősítőn ripityára zúzza a gitárját. A béna, törött gitárnyakat előbb diadalmasan a magasba emeli, majd bevágja a közönség közé. Némi lökdösődés után az végül Hemmingsnél köt ki, aki a fanatikus rajongók elől az utcára menekül. Majd amikor rájön, mit szorongat a kezében, megvonja a vállát, és az alkalmi relikviát egykedvűen félredobja.

1966 végén azonban az idegileg egyre labilissá váló Jeff Beck otthagyta a zenekart, és az addig ritmusgitározgató Jimmy Page lépett az előtérbe, de a Yardbirds ettől kezdve már soha többé nem talált magára. Az együttesen belül egyre mélyültek az ellentétek, Relf és McCarty akusztikusabb, dallamosabb zenére vágyott (amit aztán a Renaissance-ben meg is valósítottak), Page viszont keményebb, veretesebb rock and rollt akart (lásd később Led Zeppelin).

Közel negyedszázaddal később, 1992-ben Chris Dreja és Jim McCarty úgy gondolta, van még valami keresnivalójuk a Yardbirds név alatt, és attól kezdve - új tagokkal - alkalmanként klubturnéra indultak. Így jutottak el 1999-ben és 2007-ben a paksi Gastroblues fesztiválra. Akik tehát anno lemaradtak, azok az utóbbi vizit összefoglalóját most megtekinthetik az m2-n.

Gastroblues II. - Yardbirds: november 14., péntek 16.50 m2