Ha nem lenne teljességgel abszurd, akkor azt mondanám, az elektronikus zene első unplugged koncertjét hozta tető alá a francia zenész. A Music Televison által megteremtett műfajnak épp az volt a legnagyobb kihívása, hogy mit csinálnak a rockzenészek az elektronika támogatása nélkül, vagyis ha kizárólag akusztikus hangszereken kell megszólaltatniuk a dalaikat. Jarre viszont arra tett nagy ívű kísérletet, hogy mihez kezd az elektronikus zenész a számítógép és annak segítőkész programjai nélkül, ami tudvalevően olyan, mint balett-táncosnak a tüllszoknya. Tehát körbebástyázta magát a régi analóg kütyüivel, amelyeken még mindent manuálisan kellett beállítani, és kábé olyan élmény rajtuk gombokat tekergetni, mint ha egy rocker a Fendert nyúzná, vagy a komolyzenész a Stradivarit nyaggatná. Ráadásul mindezt visszafogottan, intim klubkörnyezetben. Teszi ezt az a gigantomániás zenész, aki annak idején ugyanezekkel a dallamokkal forradalmi módon egész Párizst behangosította, aztán egy alkalom-mal majd kétmillió ember előtt tartott fény- és lézerorgiákat.

Persze a nagyzolás halvány nyomai most is kiütköztek. A nézőtéren jelenik meg, és hatalmas fénycsóva, valamint biztonsági emberek követik a küzdőtéren át a színpadig, miközben kezet ráz a rajongókkal. Majd kiselőadást tart a koncert előtt, mintegy elméletileg is kiképezve a hallgatóságot, hogy most nincs semmi hókuszpókusz, most tényleg minden élesben megy, ezért elnézést kér az esetleges hibákért. Mintha a bütykös ujjú Keith Richards kérne bocsánatot várható mellényúlásaiért. De hát ez már csak ilyen: ami másutt az élő zene bukéja, az itt egyszeri kuriózum.

És mégis megtörténik a varázslat. Pedig most messze nem jön olyan könnyen. A több ezer ember unatkozó, réveteg tekintettel hallgatja az Oxygene első taktusait, pedig annak idején többen a karjukat adták volna, hogy megtudják, mégis hogyan lehet előcsalni gépekből ilyen, addig soha nem hallott hangokat. Ám ami akkor kész revolúciónak tűnt, ma kissé komikus: a Mester ide-oda görnyed, rázza fakulni még most sem kész séróját, hajlong és állítgat, miközben azt is nehéz megsaccolni, hogy most épp melyik hangért felelős. Rajta kívül ugyanis még hárman segítik a munkáját a koromfekete színpadon. De a mindenki által ismert és az egész mozgalmat elindító negyedik tételnél hirtelen minden összeáll: senkit sem kell meggyőzni arról, hogy a szintivarázslat még ma, harminc év távlatából is friss, érzékeny, hús-vér remeklés. S mindezt minimalista fénykísérettel, egészen kevés kivetítéssel, és egy tényleg zseniális húzással: hatalmas tükörlap ereszkedik a zenészek fölé, hogy lentről is belássunk a boszorkánykonyhába, meglessük, miképpen kelnek életre a hideg áramkörök, mitől sivít, bugyborékol, vijjog a technika. Néha persze nagyon kell koncentrálni, hogy az ember rájöjjön, az Oxygene melyik részénél is járunk, hiszen így elnyújtva, karcosan még sohasem hallottuk, de a főbb dallamokat, amelyekből a hetvenes-nyolcvanas években az egész királyi tévé megélt, most is felismerjük. És igen, kicsit az a régi borzongás is visszatér. Egy chipetnyi időre.

Jean Michel Jarre körbebástyázta magát