Besamel mucho
Ez valami vicc? - kérdezte a belügyminisztériumi ismerős, amikor a fiú káderlapját átnézte. De nem nevetett senki: 1955-öt írtak ekkor.
A megbízhatatlan családi hátterű Aubel Ervint így sorolták az egyéb kategóriába, a rendszer potenciális ellenségei közé. Pedig ő mindent megtett, hogy bizonyítson. Gimnazistaként egyszer néhány hónapig a gumigyárban dolgozott mint fűtésszerelő segédmunkás, és sztahanovista oklevelet kapott, a jelvénytől viszont egy prózai ok fosztotta meg: további munka helyett inkább a Balatonra utazott nyaralni. Mivel az egyetemről álmodozni sem mert, érettségi után az első állást elfogadta, amit felkínáltak neki. Mindegy volt, mit csinál, hisz semmihez nem értett.
A XI.-XXII. Kerületi Vendéglátó-ipari Vállalathoz került, üzleti könyvvitelt és pénzügyi ismereteket tanult a cég központjában, néha pedig terepre küldték besegíteni. Megfordult a Szeged étteremben, a Baross Gábor-telepi kocsmában, mért sört és pálinkát, és addig izgett-mozgott, amíg a Rákóczi téri italbolt üzletvezető-helyettesévé nevezték ki. Színes időszak következett az életében. Az egységet, melynek neve sem volt, csak száma, vegyes társaság látogatta. A környék középosztályának képviselőitől a kurvákig mindenki megfordult itt, Aubel pedig hamar megtanulta, hogy kell a stricik nyakát úgy megfogni, hogy odakint intézzék el az ügyeiket. Ő maga erős volt, korábban sportolt, most pedig naponta több tucatszor hozta fel a pincéből a boros kannákat. Verekedni mégsem szeretett, bár volt egy szabály nála: ha az anyját szidták, csak egyszer figyelmeztetett.
Nem sokkal ezután a Práter utca-Illés utca sarkán üzemelő kocsmába tették helyettesnek. Asztali fehéret árultak olcsó borként, pecsenye fehéret középkategóriásként, és volt a polcon néhány üveg minőségi bor is, bár azt a kutya sem vette. Az italboltot egy görög ezredes vezette, aki a katonai diktatúra elől menekült Magyarországra. Barátságos ember volt, és naponta hazavitt pár üveg barackpálinkát, amit aztán ánizzsal ízesített. Az üzlet ezt még el tudta volna viselni, de amikor megjelentek a főnök harcostársai is, és nyakló nélkül vedeltek, Aubel rosszat sejtett. Egy idő után fogta magát, bement a központba, és közölte, ő nem vállal felelősséget a kocsma működéséért: erre kirúgták a görögöt.
Innen a Rákóczi térre került vissza. Munka után a Vendéglátó-ipari Főiskolára járt, ahol hamarosan összebarátkozott a Budapesti Vendéglátó-ipari Tröszt vezérigazgató-helyettesével. A férfi az egyik angolóra óra után félrehívta, és megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve átjönni a céghez. Aubel illusztris társaságba került. Mellette dolgozott a legkisebb Gundel-örökös, Imre, kicsit arrébb a kínai követség egykori séfje, Proháczik János ült, és a szobában volt még Förster Pál is, az Apostolok és a Kárpátia étterem egykori bérlőjének fia. Két emlékezetes évet töltött Aubel a trösztnél. Töltött volna többet is, de megnősült, és az egzisztenciateremtés egy akkoriban biztos módját választotta: gebines lett.
A gebin tulajdonképpen egy önelszámoló üzlet volt. Az odaszállított árut központilag megállapított áron kellett értékesíteni, ám számtalan lehetőség adódott a pénzkeresetre. Némelyik gebines keverte az olcsóbb és drágább italokat, más a saját borát árulta, ráadásul lehetetlen volt pontosan kimérni a rendelést: szóval a gebinesség egyenlő volt az übertutival. Aubel Ervin a monori Pikolóba került. Az egységet reggel és este általában a munkások látogatták, napközben pedig néhány kóbor vendég tért csak be, akik nem sok vizet zavartak. A hely azonban nagy változáson ment át. Hamarosan háromféle folyó bort lehetett kapni, a skót whiskytől a francia konyakig nyugati italok várták a monoriakat, és tízféle meleg étel szerepelt az étlapon. Aubel éjfélkor zárt, hajnali négykor nyitott, és sokáig egy kempingágyon aludt, ám megkétszerezte az üzlet forgalmát.
Ekkor szólt egy ismerőse, hogy el tudná helyezni benzinkutasnak. Ez még a gebinnél is csábítóbb volt. Benzinkutasnak lenni a szocialista létforma non plus ultrájának számított, a pergetett méznek, aminél többre már nem vágyhat ember. Amikor az ajánlatról otthon beszámolt, édesapja fel-alá kezdett járni a lakásban. Idősebb Aubel karakán ember volt. 1948-ban, gyárának államosításakor egy ceruzát nem engedett az alkalmazottaknak elvinni. Ez így korrekt, mondta nekik ugyanazon a hangon, amivel most, néhány perc járkálás után a fiához fordult. Ha elfogadod, nem ismerlek többet, jelentette ki.
Így maradt Aubel Ervin vendéglátós. Nemsokára egy wurlitzert állított a sarokba, és kapcsolatain keresztül még egy akkoriban újdonságnak számító flipperautomatát is szerzett. Lassan a Pikolóba szoktak a monoriak, amikor pedig vasárnaponként krémest is kapni lehetett, a férfiak után az asszonyok is megjelentek. Az üzlet virágzott, Aubelnek pedig miniszteri kitüntetést adtak a munkájáért. Hét év után azonban belefáradt az egészbe. Terepről ismét irodába vonult, előbb az Észak-budai ÁFÉSZ-nél lett melegkonyhás csúcsvezető-helyettes, majd a dél-budai vendéglátónál dolgozott értékesítési osztályvezetőként.
A 70-es évek végén egy barátja hívta fel a figyelmét a Kispipa étteremre. A hely legendás volt: egykor Seress Rezső zongorázott itt, és Otto Klemperertől Reza Pahlaviig, Benjamino Giglitől Luchino Viscontiig számos híresség megfordult a vendéglőben, hogy játszani hallja a zseniális magyart. A hajdani csillogásból azonban szó szerint semmi nem maradt. Hátul koszos drótokon lógva három villanykörte világított, elöl öt, amikor pedig Aubel egy roston sült májat kért, az becslése szerint legalább hároméves volt. Itt kellett volna tehát csodát tennie. A lehetetlennek tűnő feladat izgalommal töltötte el, és úgy döntött, gebinbe veszi a Kispipát. Ha Seress a fülüknél ragadta meg a vendégeket, akkor ő majd a gyomruknál teszi ugyanezt, gondolta. Ehhez megkereste régi barátját, a kitűnő szakácsot, Rosenstein Tibort, és munkát kínált neki. Rosenstein nem sokat habozott: éppen egy piacon főzött pacalt akkoriban, ami nem kecsegtetett nagy jövővel.
Elindult hát az üzlet. Aubel napi tizenhat órát dolgozott, ugyanazt az ólmos fáradtságot érezte, mint a Pikolóban, de nem állt le. A Kispipa lassan ismert lett, és a 80-as évek elején már szinte sikk volt idejárni. Művészek, sportolók, politikusok látogatták a helyet. Itt evett Mastroianni és Jane Fonda, Martinek János, Cservenkáné, a Pest megyei párttitkár és Aczél György. Néha még Aubel irodájába is leültettek néhány éhes vendéget, de megesett, hogy a bejelentés nélkül érkező Vitray Tamás az irodalépcsőn ülve volt kénytelen elfogyasztani a vacsorát. A Kispipa híre meszszire eljutott. A New York Times riportere egyszer végigette a keleti blokk vendéglátóhelyeit, és az erről írt cikkében a Kispipát találta mind közül a legjobbnak. Nemsokára New York polgármestere is feltűnt az étteremben. A férfi rendeléskor egy cédulát húzott elő a zsebéből, amire ennyi volt csak magyarul írva: tárkonyos őzraguleves.
A rendszerváltás után másutt is kipróbálta magát Aubel Ervin. Egy ideig ő vezette a Fészek Klub és a MÚOSZ éttermét, a Kék Duna vendéglőt, a Hársfa éttermet és a Kati bárt, de abbahagyta mindet, csak a Kispipához ragaszkodott. Később meg is vásárolta a helyet, 2005-ben pedig levédette a Kispipa nevét. Ekkor már tényleg fogalom volt az étterem, melynek étlapján még ugyanazok az ételek szerepeltek, mint egykor: kőrösi pontyhalászlé, gesztenyés pácolt őzcomb vagy éppen libamájszeletek rántott hagymával.
Aubel Ervin, aki munkájáért közben még egy miniszteri kitüntetést kapott, mostanában egyre többet gondol a visszavonulásra. A kisebbik fiának adná át a Kispipát, és akkor végre azt tenné, amit szeret: dohányozna, horgászna és dzsesszt hallgatna. Blue moon, / you saw me standing alone, énekelné a hangszóróból Billie Holliday, ő pedig csak szívná egyik cigarettát a másik után.
Tényleg nem vágyik már másra. Elért mindent, amit elérhetett, többet kapott az élettől, mint amennyire számított, bár nem lett belőle se rendőr, se gyáriparos, sőt, még benzinkutas sem.
De ezt bánja a legkevésbé.
