Az idei esztendőben mintha ismét megpezsdült volna a triphop-élet. Három év után új albummal jelentkezett a Morcheeba, s a Dive Deep nagyságrendekkel több izgalmat hozott, mint csalódást keltő elődje (igaz, a korai klasszikusok színvonalát nem érte el). A Portishead tizenegy évnyi tetszhalott állapot után éledt újjá, ráadásul a Third a 2008-as esztendő egyik legegyénibb, legerősebb, legjobb lemeze lett. A 2003-as 100th Window-val híveit elbizonytalanító Massive Attack pedig idén szintén reaktivizálta magát, a nyáron számos fesztiválon (köztük a Balaton Soundon) lépett fel, be is mutattak hét új dalt, s következő, sorrendben ötödik stúdióalbumuk várhatóan jövőre jelenik meg. Mindezek persze - a Portishead-korong kivételével - inkább csak amolyan kései virágok, a több évtizedes életműhöz sokat már nem tesznek hozzá.

Viszont amit a Massive Attack a kilencvenes évek első felében művelt, az valóban korszakalkotó volt az elektronikus tánczene történetében. A három alapító - 3D (Robert Del Naja), Mushroom (Andrew Vowles) és Daddy G (Grant Marchall) - már korábban is dolgozott együtt, valamennyien a nyolcvanas évek derekán brit klubkörökben roppant népszerű sound system, a Wild Branch tagjai voltak, akárcsak a zenekar amolyan tiszteletbeli negyedik tagja, Tricky. Már ekkor is előszeretettel vegyítették a hiphopot és az elektronikát a különböző zenei stílusokkal, a punktól a rockon és a reggae-n át a R&B-ig. 1987-ben döntöttek úgy, hogy a továbbiakban Massive Attack néven működnek tovább, s nagyjából ezt követően jelentek meg zenéjükben hangsúlyosabban - a fentieken túl - a dzsesszes, soulos, ambientes motívumok.

Bár az öbölháború idején kényszerűségből átmenetileg Massive-re rövidítették a nevüket (ekkoriban a brit média minden olyan dalt és előadót negligált, amelynek címe/neve az erőszakra utalt), az 1991 júniusában megjelent első, Blue Line című albumukat már Massive Attackként jegyzik. S még ha kereskedelmi szempontból nem is lett túlzottan sikeres, szakmai-kritikusi körökben komoly visszhangot váltott ki, s a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású korongja lett. Lelassult hiphop ritmusaival, stiláris sokszínűségével, mély érzelmeivel, erős atmoszférájával karakteresen elvált az amerikai elődök táncprodukcióitól, s gyakorlatilag önmagában iskolát teremtett. A sokszínűségben és változatosságban nyilván sokat segített, hogy az alaptrió - Tricky mellett - vendégénekesek sorával dolgozott, s ezt a szokásukat a későbbiekben is megtartották.

Az 1994-es Protection méltó folytatása lett a Blue Line-nak, egyben az utolsó olyan produkció, amelyen Tricky velük dolgozott. Róla a Karmacoma és a címadó dal igazi sláger lett, Mad Professor pedig fél évvel később, No Protection címmel elkészítette az album dub remixét is. Az 1998-as, sötétebb tónusú, rockosabb Mezzanine szintén masszív sikert hozott (a Teardrop Angliában egészen a 10. helyig jutott), viszont a rajta megfigyelhető irányváltás olyannyira megosztotta az alapítókat, hogy Andrew Vowles még a megjelenés előtt kilépett, Grant Marchall pedig a továbbiakban inkább csak rapperként működött közre a Massive Attack produkcióin.

A már említett, 2003-as 100th Window című album tehát már kizárólag az olaszvérű Robert Del Naja elképzeléseit tükrözték. A stúdióban programozók és hangszerelők (mindenekelőtt Neil Davidge) segítségével, illetve kellő technikával összerakott albumon ismét neves vendéghangok (Sinéad O'Connor, Horace Andy) működtek közre. A kicsit futurisztikusra vett korong mégsem érte el elődei színvonalát, azoknál sokkal lomhább, szétfolyóbb lett, sőt helyenként kifejezetten unalmas.

Azóta sem tartunk sokkal előrébb. Két éve Collected címmel piacra dobtak egy best of-kiadványt, idén végigturnézták a nyári fesztiválokat, az ezeken hallható új dalok viszont még nem tűntek elég meggyőzőnek ahhoz, hogy újjászületésről beszélhessünk.

Massive Attack: November 10. hétfő, vh1