Tart olvasva megértjük a gulyáskommunizmus iránti nosztalgiát, hiszen az élet kiszámíthatóságát jelentette, s ugyanakkor érteni véljük a rendszerváltással mindezt elveszítők keserűségét és értetlenségét, amint kiszolgáltatottságuk dühe lassan az új berendezkedés, a paradicsomnak hazudott demokrácia, vagyis saját, "kivívott szabadságuk" ellen fordul. Tar legfontosabb tapasztalata épp ez a sajátos szenvedéstörténet, az átmenet passiója, ha úgy tetszik, hogy miként lesz a vékonyka van-ból ijesztő, kongó nincs.

A Te következel a szerző halála óta az első megjelenő könyv, ezért is érdemel kitüntető figyelmet. A válogatásban a szövegek keletkezésük ideje szerint követik egymást, a már sokat jelző A 6714-es személy (1981) című kötettől a meglehetősen egyenetlenre sikeredett Az alkuig (2004). A válogató, Király Levente erénye, hogy a kronológiai kötöttség ellenére a novellák mégis kirajzolnak egy ívet, hiszen a reménytelen, ám annál izzóbb szerelemtől (Dáliák) eljutunk a már elveszett szerelem reménytelenségéig (Sóvárgások hídja). A záródarab biztos kezű kiemelése a már említett, talán a legkevésbé sikerült utolsó novelláskötetből már önmagában is bravúr, hiszen így méltóképpen zárja le az életművet, nem marad bennünk a kételynek szemernyi jele sem, miközben finoman utal Tar kirekesztettségére, s részben emiatt bekövetkező halálára. A válogatás ugyanakkor pontos keresztmetszetét adja Tar elbeszélésmódjainak: itt vannak a sajátos közeget nyelvileg hajszálpontosan megjelenítő "munkásnovellák" (Csóka), a már említett szenvedéstörténet megrázó darabjai (A föld szaga, Ez is elmúlt), az iróniájuk ellenére talán mégis a legkeserűbbé váló "kis történetek" (A tengert látni, Az ígéret, Szilvia), és belefér a talán legnagyobb veszélyt hordozó pátosz is (Mese). S bár mindenkinek lehet hiányérzete egy válogatás kapcsán (nekem leginkább a Tar-féle hangütést meghatározó A 6714-es személy, a talán kissé túlsztárolt, de mégis kulcsnovellaként funkcionáló Lassú teher vagy a kis történetekben talán a legnagyobbat domborító Voláre hiánya fáj), az egy pillanatig sem tagadható, hogy a Tart eddig kevésbé ismerő olvasót megbízható kalauz módjára kíséri végig a korpuszon.

S hogy mégsem tesszük le igazán jó szívvel a kötetet, az a szöveggondozásnak a Magvetőre egyáltalán nem jellemző minősége. Számos elütés, értelemzavaró, súlyos figyelmetlenség fonja át a narráció és a dialógusok egybeszövése miatt amúgy is nehezebben követhető novellákat (És te?, kérdezné a Csóka egyik szereplője, ám helyette Este? Szerepel.) A másik pedig a kiadó óvatossága, hogy nem merte önálló kötetként vállalni a válogatást, hanem a novellárium sorozatban adja közre, amelyből - lévén még élő, kortárs szerzők munkái - fájdalmasan kilóg. Ez a gesztus még inkább jelzi, hogy lassan itt az ideje egy összesített, kritikai kiadásnak.

Tar Sándor: Te következel, Magvető, 347. oldal