Az életet és a színházat egyaránt mindig komolyan vevő szigoráról, lazaságot, fegyelmezetlenséget nem tűrő munkaerkölcséről sokat beszéltek, akik együtt dolgozhattak vele. A tanítást is tizennégy év után állítólag azért hagyta abba, mert elunta a hanyag, a feladatok elvégzésére soha rá nem érő hallgatókat.

A nézőre persze, bármenynyire kíváncsi legyen is kuliszszatitkokra, igazából a színpadi személyiség tartozik. Erről pedig sokat elmond, hogy a Királyhidán (ma Bruck an der Leitha) 1908-ban született Szautner Máriát a tehetsége mellett nem a sorsa, az ideszületettség szele sodorta a magyar színésznői pályára az 1920-as évek közepén, hanem a tudatos választás. Iskolába a Lajta folyó német oldalán járt, kettős anyanyelvű volt, így Trianon után, amikor már csak osztrák nevelőanyja gondoskodott róla, az lehetett volna a természetes, ha osztrák színésznő válik belőle. Mégis csak pályája csúcsán játszott németül, Orbánnét Berlinben a hetvenes évek közepén. Anyját kétévesen, apját tizenegy éves korában vesztette el, tizenhét éves volt, amikor úgy döntött, hogy magyar színésznő lesz, és a budapesti színiakadémiára jelentkezett. Anyja lánykori nevén lett ismert színésznő. Debreceni és miskolci gyakorló évek után, 1931 őszén már a Vígszínház szerződteti, de hamarosan a Magyar, a Pesti, a Városi, a Royal Színház következik.

Politikáról talán sohasem nyilatkozott, de üldözötteket bujtatott, amikor kellett, és valahogy mindig rátalált az éppen akkor merész, új színházi próbálkozásokra is. Pünkösti Andor Madách Színházában játszott, Spina grófnő volt Pirandello IV. Henrikjében, amelynek Várkonyi Zoltán játszotta a címszerepét, és Gertrud volt ugyancsak Várkonyi legendás Hamletje mellett. És természetesen Várkonyi Művész Színházában játszott a felszabadulás után. Majd három évet töltött a Nemzetiben, az államosítás után pedig a Belvárosi Színházban proletár- és parasztasszonyokat alakított. 1952-től 1977-ig az akkoriban egy ideig Néphadsereg Színházának nevezett Vígszínház tagja volt. Azt a praktikus gondolatot, hogy a korhatárt elérve, nyugdíjasként játsszon tovább, nem tudta elfogadni, így utolsó éveiben a Madách Színházhoz szerződött, utolsó szerepe 1984-ben Arthur Miller darabjában, A salemi boszorkányokban Rebecca Nurs volt.

Alkatához az önpusztítóan szigorú erkölcsű nagyasszonyok álltak talán a legközelebb, mint García Lorca Bernardája, Németh László Bodnárnéja (amelyet az Ádám Ottó rendezte tévéjátékban alakított) vagy Szabó Magda Rickl Máriája, és persze kisebb szerepei közül az imént említett Rebecca is. De nagyon illett hozzá az olyan öntörvényű szörnyeteg is, amilyennek Az öreg hölgy látogatásában Claire Zachanassiant láttatta, aki nem a világ, hanem a maga normáihoz ragaszkodott minden határon túl. Legnagyobb sikerét azonban valószínűleg Örkény Macskajátékának Orbánnéjaként aratta. Talán éppen ennek a rendetlen, következetlen, önmagának is folyton hazudó, mégis egyszenvedélyű öregasszonynak az alakjában, viselkedésében, sorsában tudta a leggazdagabban megmutatni sokféle élettapasztalattal, megszenvedett bölcsességgel felvértezett színészetét és életismeretét.