Ha igaz, hogy mindenki, aki a hangszer elé ül, önmagáról beszél...

Amióta van MüPa és amióta van A zongora nevű bérlet, majdnem minden sztárzongoristát hallhattuk Budapesten. De Ivo Pogorelich valahogy kimaradt a sorozatokból, pedig sztár, pedig igazi érdekesség, aki miatt majdnem harminc éve Martha Argerich fölállt a varsói Chopin-verseny zsűrijéből, hogy ha ezt a zsenit nem engedik játszani a döntőben, akkor ő köszöni szépen, nem vesz részt az eseményen. Azóta sem tudom, ki nyerte 1980-ban a Chopin-versenyt, Pogorelich viszont világhírűvé vált a kiesésével. Valamikor a nyolcvanas években volt nálunk egy meghirdetett bérlet, amelyben őt is ígérték, persze lemondta, bosszankodhattak, akik miatta vásároltak.

Azóta Pogorelichnek csak a híre ért ide. A híre meg a lemezei, de ő maga még ígéretként sem. Mehet Mohamed a hegyhez, de legalábbis Bécsbe, ha hallani akarja az időközben ötvenévessé vált, kopaszra borotválódott fejű szép ifjút. Konzerthaus, a terem is ifjú, még százéves sincs, formára, méretre emlékeztet a MüPára, és tele van, Ivo Pogorelich itt is érdekes, ő azonban nem nagyon játszik erre rá, kényelmesen, sétálgatva megy a zongorához, mintha csak otthon lenne. A haja kicsit megnőtt, most leginkább Rachmanyinovra emlékeztet a külseje, és nem csak a haja, de nagy keze is. Kottákat hoz magával, lapozó kíséri, hajlongás helyett inkább vele beszélget, kicsit különös egy szólóesten, de úgysem ez számít.

Hanem mi? Mert az érzékenyebbek nyilván az első hangnál rájöttek, hogy valami nincs rendben, a Chopin noktürn kezdetében is van valami brutális, zajos és mégis erőtlen, mert formátlan. Nekem azért még kellett húsz-harminc másodperc a kiábránduláshoz, hogy a noktürn mindennek hat, csak éjszakai zenének nem, egyszerre érdekeskedve és unalmasan szól, önkényesen, mintha a játékos már beleunt volna, hogy mindig ugyanazok a hangok jönnek egymás után, de persze neki sem jut jobb az eszébe. Csak abban lehet még reménykedni, hogy Pogorelich nem játszotta be magát, mindjárt kezdődik az igazi koncert.

De nem kezdődik, a Chopin h-moll szonáta a második szám, és a lényeget tekintve rá sem lehet ismerni a darabra, de nem azért, mert Pogorelich annyira újszerű értelmezésben adná elő. Az értelmezés, sőt maga az értelem végig hiányzik a hangversenyből, a tempók annyira lassúak, hogy a mű maga esik szerteszét, a zongorista hatalmas keze igazából lomha, a technikailag izgalmasabb részek egyszerűen nincsenek kijátszva, a basszus viszont fülsértően döng, hogy elterelje a figyelmet, és hogy történjen is valami, néha hirtelen hangsúlyok kerülnek váratlanul és követhető logika nélkül kiválasztott hangokra. A Mefisztó keringőjénél a helyzet már tarthatatlan, gyakorlótempónak is lassú, ahogy Pogorelich elővezeti a művet, komoly vagy legalábbis annak szánt chopineszk álmodozások kerülnek Liszt művébe, a máskor feszült és feszes darab alatt most a Háború és béke négy kötetét el lehetne olvasni, csöndes unalom és álomkór terpeszkedik el a nézőtéren, ami ellen a zongorista a legolcsóbb trükkel védekezik: elkezdi csépelni a zongorát. A darab vége így harsány, az ébredő közönség meg tapsol, mert azt hiszi, talán lemaradt valamiről.

A szünetben a lemezpultot nézegetem, az egyik album címe: Pogorelich géniusza. Hah, mondja az ember gyermeke, nem is vettem észre, hogy olyanja is van neki. De aztán jön a hűvös hullám: valamit mégis tudhat Pogorelich, ha ezzel a játékmóddal és tudással huszon-egynéhány évig ottmaradt a csúcson.