A reptérgyűjtő
A menetrendek iránt tizenhét éves korában kezdett vonzódni. Földvári András körbejárta a légitársaságok budapesti irodáit, és begyűjtötte a nyomtatott menetrendeket. Az igazi kincs az ismerősétől szerzett kétkötetes, telefonkönyv méretű világmenetrend volt, esténként ezt olvasgatta; ekkor már aggódni kezdtek a szülei is. Életében először egyébként velük együtt repült Erfurtba az Interflug légitársasággal, és máris eltett minden repülőjegyet, beszállókártyát. Amikor pedig huszonegy évesen (a kereskedelmi és vendéglátó-ipari főiskola elvégzése után) a Malévhoz került, fejből tudta a Ferihegyi repülőtér publikált menetrendjét járatszámokkal együtt.
A repterek és a légitársaságok gyűjtése már élete legelső szabadjegyével, 1974-ben megkezdődött: Budapest-Varsó Tarommal, Varsó-Gdansk LOT-tal, Gdansk-Kelet-Berlin Interfluggal, Kelet-Berlin-Prága CSA-val, Prága-Budapest Malévvel. Földvári András most éppen 334 repülőtérnél tart, az utolsó két "áldozat" Szkopje és Pristina volt. A legészakibb pont, ahová eljutott a Spitzbergák, a legdélibb Tűzföld, a legnyugatibb Honolulu, a legkeletibb Új-Zéland.
Piros, kék és sárga műanyag gömbökkel tűzködte tele az irodája falán lévő világtérképet. A piros városokban már járt, a kék városokban több repülőtéren is, a sárga pontok pedig a közeljövő tervei (Húsvét-sziget, Alaszka, Madagaszkár stb.). S hogy mi alapján válogat? Megvette például a Világ száz építészeti csodája című könyvet, ebből már nyolcvankilencet személyesen is látott. Tavaly belépett a "kanapészörfösök" (Couch Surfing) nemzetközi hálózatába is, amelynek tagjai vendégeket fogadnak a nappalijuk kanapéján; azóta legalább negyven helyen járt így. Szervezett már olyan világ körüli utat, ahol szállásra egyetlen fillért sem kellett költenie.
A sok-sok piros ponthoz persze a kedvezményes jegyek is kellettek, amelyekhez a különféle légitársaságoknál dolgozó Földvári András mindvégig hozzájutott. Igaz, helyfoglalásra ez sosem jogosít: csak akkor utazhat, ha üres hely marad a repülőgépen. A reptérvadászatokra egyedül indul, de ez sosem vehet el időt az évi két családi nyaralástól.
- Az életem része ez - válaszolja arra, mi vonzza ennyire a repülésben. Az ismerősei megrótták, hogy nála a mennyiség a minőség rovására megy. Ő is beismeri ezt, de hozzáteszi: ilyen léptékben világot látni csak repülővel lehet. Amúgy nem a repülés technikai, sokkal inkább az emberi oldala érdekli. A Malévnál megbízták a szolgáltatásfejlesztési osztály vezetésével, ahol elsősorban a kiszolgálás minőségével törődtek.
Semmi sem kerüli el a figyelmét egy repülőútnál. Figyeli a buszsofőrt, aki a géphez kiviszi az utasokat. Megnézi, hogyan állították oda a lépcsőt a repülő ajtajához, maradt-e közte rés. Érdekli, milyen a köszöntőital, és miként változnak a kiszolgálási eszközök. Nemrég Varsóból jött haza egy új, brazil gyártású repülőgéppel, amelynek a legapróbb részletét is a fejébe véste.
Sajnálja is meg nem is Földvári András, hogy tömegszállító eszköz lett a repülőből. Az első sokk akkor érte, amikor az 1990-es évek elején egy arizonai marketingkonferencián egy légiutas-kísérővel beszélgetett, aki azt mondta: a férje buszsofőr. Hogy lehet az?! - kérdezte ő csodálkozva. Akarom mondani, kapitány a Southwest Airlinesnál - helyesbített a hölgy. Hiába, az Egyesült Államokban már akkor a legolcsóbb hosszú távú közlekedési eszköznek tekintették a repülőt, amely Földvári András szemében még mindig fantasztikus hókuszpókusz volt. Döbbenten hallgatta, hogy az amerikaiak huszonöt perc alatt megfordítanak egy gépet a repülőtéren; ma már az európai légitársaságok is képesek erre.
Elveszett tehát a repülés misztériuma, de végre sokkal többen hozzájutnak a repülés élményéhez, az emberek előtt kinyílik a világ. Földvári András egyszer Tahitin, a papetee-i repülőtér tranzitvárójában látott ultizni három magyart.
Ami viszont nem változik: a repülős élet kalandokkal teli. Az 1976-os montreali olimpiára például - a sportolók mellett - a nyolcas evezős csónakot is ki kellett juttatni. Mentőangyalként akkor szállt le Ferihegyen egy tenyészbikákat szállító kanadai gép, amelybe Földvári András nagy nehezen bekönyörögte a magyar csapat csónakját. Ám akadtak gondok más sportszerekkel is: egyszer a rúdugrás királyának számító Szergej Bubka rúdját kellett begyömöszölni a Brüsszel-Budapest járat Fokker-70-es gépébe, amelybe legfeljebb másfél méter hosszú poggyász fér. Így hát az utasbeszállító hidat felemelték a repülő orrának magasságába, kinyitották a pilótafülke ablakát, és azon át betolták a rudat az utastérbe, majd odakötözték a székek lábához.
Nincs két egyforma repülőtér. Egy thaiföldi szigeten Földvári András meglepődve látta, hogy a reptérnek nincs is oldalfala. Oszlopokra erősítettek egy tetőt, és ha nagyon esett az eső, leengedtek egy nejlont. A norvégiai Narvickban az egész repülőtér volt vagy hatvan négyzetméter. A jegykezelő pultot és a biztonsági kaput egybeépítették: amiért Ferihegyen százötven métert kell gyalogolni, ott csak hármat, és az utasoknak még önkiszolgáló kis kávétermoszt is kikészítettek. A szibériai Irkutszk reptere leginkább egy falusi pajtához hasonlított.
Mindössze két-háromszor jutott eszébe félni repülés közben. Egy Rio de Janeiró-i leszálláskor a pilóta remegő hangon bemondta: a műszerek azt jelzik, hogy nem nyílik ki az orrfutómű (vagyis az első kerék). Klasszikus kényszerleszállási helyzet alakult ki, az utasokkal a cipőjüket is levetették, és a gép végül a kifutópályára fújt habon landolt; a súrlódás szikrákat kelthet, amelyektől berobbanhat az üzemanyag. Földvári András előtt is végigpergett az élete, benne sok szép repülőúttal - de aztán szerencsésen földet értek, és a légitársaság minden utast meghívott vacsorára. Emlékezetes marad egy Kelet-Berlin és Prága közötti út is, amelyen az Il-18-asba villám csapott, és a repülő hirtelen átment szabadesésbe. Akkor még nem voltak zárt kalaptartók: az összes csomag kihullott az utasok fejére, a tálcák megemelkedtek.
Csakhogy a repülést sem abbahagyni, sem megunni nem lehet. Földvári András pontos statisztikát vezet, amelyből kiderül, hogy az életéből eddig 162 napot - azaz huszonhárom hetet - töltött repülőn, 117-fajta repülőgéptípuson összesen kétmillió 800 ezer kilométert megtéve. Ugyanez kicsit romantikusabban: hétszer megtette már a Föld és a Hold közötti távolságot. Ám néhány Hold-utazásból hogyan gyűjtött volna ennyi emléket? És különben is, egy űrhajón még beszállókártyát sem adnak.
