- Nagyon meg fogod te ezt bánni, Jenő. Mert pár hónap múlva mindenki ezt fogja mondogatni: ügyes ez a Jenő, ügyes. No de a Kardos!

Attól kezdve egy éven át minden héten egyszer együtt mentek a külvárosi szerkesztőségbe be, és együtt is jöttek onnan el.

Odabenn az öreg elébb szertartásosan, egy üveg likőr kíséretében fölment a beírólányokhoz, mert kézzel írt, spirálfüzetből kitépett lapokra. Csak miután korrigálta a beírt és kinyomtatott szöveget, akkor telepedett le és kezdte el történeteit mesélni az azonnal körébe gyűlő hallgatóságnak.

Az író egyébként elképesztően trágár tudott lenni, csodálatosan, bűbájosan trágár.

Egyszer ült a szerkesztőségi szoba foteljában, és csak révedezett maga elé. Belépett fiatal kollégájuk, barátjuk, Édes Pali, és megkérdezte tőle:

- Hát te, Gyuri, mit csinálsz itt?

Az író felemelte teknőctekintetét:

- Azon spekulálok, hogy kimegyek a klozetba, és kiverem... - és befejezte a mondatot.

- És mi akadályoz meg ebben?

Az író arcát őszinte tanácstalanság szomorította el:

- Az, hogy nem tudom eldönteni, kire gondoljak közben.

A hírlapíró és az író, akik között épp atya-fiúnyi volt a korkülönbség, összeszoktak már akkorra; évek óta együtt baktattak a városban, igazi sétatársak lettek, naponta, kétnaponta hívták egymást, és hosszas egyeztetés után találkoztak, általában mindig ugyanott, és hosszas tanácskozás után fölkerekedtek és megtették rendes sétájukat, általában mindig azonos útvonalon.

A hírlapíró tudta már, hogy a nőkkel sok mindent lehet csinálni, de sétálni nem. A séta férfivirtus, komolyság kell hozzá, távlatos lelki berendezkedés. Nem is könnyű egy igazi sétálónak igazi társra lelnie, boldog is volt a hírlapíró, hogy megadatott neki akkor; akkor is egy igazi sétatárs, akivel lehetett menni, lassan, meg-megállva, meg-megülve, sehonnan, sehova, céltalanul.

De azért elkísérgették egymást különféle alkalmakra is, még moziban is voltak együtt egyszer, a Honfoglalás című filmeposzt nézték döbbenten majdnem végig.

Gyakran csatlakozott hozzájuk harmadiknak Édes Pali, a hírlapíró fiatalabb kollégája, aki szintén boldogan hallgatta az író végeláthatatlan történeteit, nagyobb utakra elvitte őket autón, s egyedül is meg-meglátogatta az írót néhanap.

Hol kettesben, hol hármasban járkáltak mindenféle vernissage-okra, könyvbemutatókra is, annál is inkább, mert az író szinte hivatásos kiállításnyitó és könyvbemutató volt.

Egy alkalommal egy ifjú, vagy tán már nem is olyan ifjú, de íróként még induló, későn, de jól induló íróhölgy, bizonyos Dús Elvira első kötetét mutatta be. Az író, aki mellesleg a legokosabb és legműveltebb ember volt azok közül, akikkel a hírlapírót összehozta a sors, szeretett ifjú tehetségeket fölfedezni, pátyolgatni. Hibátlan ízlése volt, tévedhetetlenül érzett a tehetségre rá. Arról már nem ő tehetett, hogy nem minden felfedezettje futotta ki aztán magát, a tehetséggel sok mindent lehet csinálni; el is lehet tékozolni, fecsérelni, hanyagolni, el is lehet útközben veszíteni azt.

A könyvbemutatóra elkísérte az írót a két hírlapíró is, volt bor, pogácsa, ráadásul az író remekelt, röviden, de végtelenül mulatságosan és mégis szeretettel méltatta a könyvet és szerzőjét, akinek a tehetségen túl különleges ismertetőjele is volt: hogy ugyanis egy méter kilencven centiméteresre nőtt. Mindazonáltal szép arca volt, dús fekete haja, és hatalmas őzbarna szeme.

Mikor az író bemutatta őket egymásnak, Jenő megfogta az írónő kezét, és bűvölten nézett az őzbarna szemekbe, több mint egy percig is álltak így talán, egészen addig, míg az írónő azt nem mondta:

- Nézzétek, ez a fiú fogja a kezemet!

Másnap a hírlapíró lakásán csöngött a telefon:

- Képzeld, apukám, ez a csaj teljesen beléd van habarodva. Könyörgött, intézzem el, hogy találkozzatok.

- Mi tagadás, impozáns jelenség a hölgy...

- Egy éve nem volt pasassal. Odavan érted.

- Jaj, Gyuri, nagyon kedves a hölgy, de tudod, mi van, aztán jönnek a telefonok, levelek, sírások, cirkuszok, jaj, de nincs kedvem az ilyesmihez...

- Na jó, majd én elintézem.

Egy óra múlva újra szólt a telefon:.

- Apukám, felhívtam Elvirát, minden le van vajazva, vár a spiné.

- Jaj, Gyurikám, én családos ember vagyok...

- Hát most ne vidd a családot...

- Jaj-jaj... macerás... telefon...

- Nincs semmi telefon. Megmondta, hogy nem fog soha telefonálni. Fölmész, és kész. Elkísérlek, aztán otthagylak... Itt lakik a Baross utca elején.

- Jaj-jaj... majd meglátom...

- Hülye vagy teljesen. Istenem, ha én annyi idős lennék, mint te, akkor egy percet se haboznék...

A hírlapíró sem habozott, gondolta, majd másnap fölkerekedik, másnap is ezt gondolta, és harmadnap is. Eltelt egy év, és az író meghalt. Orvos lánya diagnosztizálta a daganatot a tüdőn. Meg lehetett volna tán operálgatni, a hírlapíró mondta is sétáik során:

- Műttesd meg magad, Gyuri, mit veszíthetsz...

Mire az író csak legyintett:

- Mióta nem iszom és nem kefélek, nincsen kedvem élni.

A temetésen sokan voltak, az író író barátai beszéltek, haragosan, szépen. A hírlapíró fiatal kollégájával ácsorgott a szélen, gondolta is, majd megisznak utána valamit, de mikorra a sereglet széledni kezdett, Édes Pali eltűnt.

A hírlapíró bevillamosozott a városba, és összevissza sétált társtalanul. Este hat körül fölszállt a hatosra, és elzötyögött a Baross utcáig. Kicsit kellett csak keresgélnie. Becsöngetett.

Az ajtóban ott magasodott Dús Elvira az ő hatalmas, őzbarna szemével. Nem kellett szólniuk szinte semmit; minden le volt vajazva. Nem okozott semmi problémát a kettejük termete közötti tekintélyes differencia sem, megint csak bebizonyosodott, hogy nem a méret számít. Hanem a szeretet. Csakis a szeretet. Azzal pedig Dús Elvira el volt bőségesen látva, szeretettel volt teli, azzal volt bélelve, borítva, átitatva.

Másnap, mikor összefutottak a szerkesztőségben, a hírlapíró kérdezte ifjú barátját:

- Pali, úgy eltűntél tegnap a temetés után... Hol voltál?

- Úgy éreztem, valahogy meg kell emlékeznem egyedül is Gyuriról. Elmentem egy kuplerájba.