Este tíz után szövődött a barátság két szombathelyi fiú és a képzőművészet között. Miután Pados Gábor és Pajor Zsolt lerendezte a napi papír-, toll- és gémkapocsüzleteit a rendszerváltásban kereskedelmi hangyabollyá sűrűsödő fővárosban, esténként gyerekkori barátjuk, Szarka Péter nyomába eredtek. Ő többnyi-re a használaton kívüli Újlak moziban, a Tűzoltó utca egyik megroggyant gyárépületében vagy a bedeszkázott Hungária fürdőben tanyázott művész barátaival - egyestés kiállításokkal, akciókkal és némi alkohollal múlatták az időt.

Padosék hamar beépültek a moziról Újlaknak keresztelt művésztársaságba: a radírbiznisz akkoriban is kifizetődőbb vállalkozásnak bizonyult, így váltak a megszorult tagok kétszemélyes kölcsönmentsvárává, de ha épp tízezer radír kellett egy installációhoz, volt miből adniuk.

- Sokáig nem is tudtam, hogy gyűjtő vagyok - mosolyog Pados, aki azt vette észre, a törlesztőrészlet gyanánt szállított videomunkák, fotók, fénymásolatok, installációk lassan ellepték lakását és irodáját. Az újlakosok - Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András - művei mellé újabb és újabb alkotások kerültek, melyeknek progresszív szellemiségük, szokatlan anyaghasználatuk, egyáltalán kortárs mivoltuk okán esélyük sem volt "intézményesülni".

A gyűjtőevolúció újabb szakasza köszöntött be, amikor Padosék Írókéz nevezetű papíripari vállalkozása után a gyerekkori barát, Szarka Irokéznek keresztelte a gyűjteményt. A csörgőkígyó jelentésű, irokéz indián törzshöz a feltételezések ellenére semmi közük nem volt, hacsak nem annyi, hogy a merész gyűjtőpáros a megszokottnál vadabb dolgokat is megvásárolt. Egy ideje akkor már ők válogattak. Aztán találtak művészettörténészt Szoboszlai János személyében, aki feldolgozta, katalogizálta a véletlenből korlenyomattá komolyodott kollekciót. Megnyílt a szombathelyi Irokéz Galéria, 2001-ben a Műcsarnok, most pedig a Nemzeti Galéria kurátora, Százados László válogatott az évek során ötszáz darabosra gyarapodott gyűjteményből.

A galéria moderneknek szentelt terében, a vörös márvány fogadócsarnokba így most - Az idő legújabb cáfolata címmel - beköltözött az elmúlt húsz év extravaganciája. Ott pörög diszkógömbként Halász Péter óriás stukkere, nem messze Komoróczky Tamás printjén szocializált, söröző galandférge sandít, rögtön Karácsonyi László nyelvet öltő dinoszaurusztrófeájával szemben. Az emeleti folyosón Tarr Hajnalka 1400 darabos minibáránycsordája bámészkodik, Korodi János olajképein pedig afganisztáni szőnyegminták, rajtuk a helyi folklór hagyományai helyett a háború zuhanóbombázói.

Padossal járom a kiállítást, így aztán mindenhez akad történet. Hogy a földszinten kiállított lovagpáncélban védte meg diplomáját Karácso-nyi László, hogy Varga Ferenc azért készített folyami kavicsból kontaktlencsét - amelyet egyébként egy fotó erejéig visel is -, mert szobrászként a lehető legközelebb akart kerülni a kőhöz; na meg hogy Uglár Csaba Szőrös kislányát a művész egy vaddisznó és saját szőrzetével borította.

Személyes történetek.

Valójában már a művészet történetei.

Várnai Gyula Neonbéke című installációja