Távolról sem fekete
Önkormányzati lakóház a Práter utcában
De itt áll, méghozzá alig száz méterre attól, ahol a ledózerolt régi és az épülő új Józsefváros egy felvonulási területtől kettéosztva találkozik, és láttunk mi már sok karón sok varjút, de a sétából közelebb érve tényleg elállhat a lélegzet.
Nem nagyon, csak kicsit, és rövid időre, hiszen mégsem valami imázsfényező multicsoda előtt állunk - ez mégiscsak egy sima lakóház.
Amely nem is olyan sima. Feketeségétől például rögtön, az első fotója után tartottam, mert ami fotogénül bizserget egy építészeti magazinban, nem biztos, hogy élőben is átjön - mondjuk a nagyon is VIII. kerület lakosainak. Ők biztosan nem Hawaii vagy a Kanári-szigetek vulkanikus rögfeketéjére asszociálnának például, aztán közelről kiderül, egyáltalán nem fekete ez, sőt. A homlokzatot burkoló kerámialapok (téglák?) a barna mindenféle - olykor már-már meleg - árnyalatában játszanak, az egész pedig egyszerre visszafogottan elegáns és skandinávosan egyszerű.
Két tömbje legalább egy dupla telket foglal el ugyan, mégsem ül rá a környezetére: követi a régi házak szintmagasságát, ugyanakkor többféle teret is nyit az errefelé szokásos, szigorúan zártsoros utcabeépítésben. Nálam a legnagyobb piros pont azért a térelrendezésért jár, amellyel a két új szárny közötti kis zöld udvarba szinte belekomponálták a mögötte lévő tömbbelső öreg fáját, és mellesleg közkinccsé tették annak a hátsó óvodaudvarnak az eddig félig zárt szépségét.
Aztán a homlokzatról még egyszer. Rég láttam ilyen dinamikus, mégis egyszerű frontképet: legyen az erkély vagy ablak, minden falnyílás azonos méretű, ugyanakkor a rácsokkal, a csapóhídszerűen, hetykén előreálló erkélyekkel és esőfogó szemöldökökkel mégis különös ritmust kap. Szelíden átütő hatását mutatja, hogy a beköltözöttek "továbbépítkezései" nemhogy rontanának az összhatáson, inkább erősítik azt: a beépített műanyag redőny éppúgy hozzátesz, mint a parabolaantenna vagy az erkélyekre került gyékényborítás, bútor, madáretető, biciklik és persze az örök magyar leanderoptimizmus.
Az építészeti fotókon természetesen a két tömböt összekötő, függő közlekedőhidak tűnnek a legimponálóbb elemeknek - én mégis úgy érzem, a tervezők (Kis Péter Építészműterme) itt engedtek leginkább az attraktivitás csábításának - és akaratlanul is a funkcionalitás kárára. Az esőnek szabadon kitett függőfolyosók oldalain a rozsdacsík már rövid idő alatt megjelölte, hol vannak a hegesztések, és lehet ugyan ilyenkor meg a lépcsőház beázásakor hibáztatni a magyar építőket, de annak a tervezőnek, aki Magyarországon dolgozik, nemcsak ismernie célszerű a hazai építőipar határait, de talán azt is tudnia kell, minél vékonyabb a cérna, annál könynyebben szakad.
Állunk tehát az új lakóház előtti - természetesen ez is tervezett - kiöblösödésben, hunyorgunk, ahogy a pillanatnyi napfény újabb árnyalatokat hoz elő a barna burkolótéglákból, és kénytelenek vagyunk megállapítani, ez az egész a valóságban is legalább annyira izgalmasnak látszik, mint európai körítéssel egy szakmai magazin lapjain. És Balázs Mihály Pázmány egyetemi tömbje után ez már a második maradandóan emlékezetes épület itt, a lassan átalakuló Práter utcában.
