Vándorerő
a Schleswig-Holsteini Zenei Fesztivál Paul Hindemithről elnevezett díját, illetve Mainz város és a Schott zeneműkiadó Schneider-Schott díját is megkapta. A zsinórban jött elismeréseket megerősítésnek tartja, úgy érzi, e meglehetősen kevés publicitást kapó műfajban van értelme annak, amit csinál. A "mesterhármast" azzal magyarázza, hogy mostanra kapott arcot az alkotóművészete.
A Győrben nevelkedett, a Rába-parti városhoz erősen kötődő Illés Márton gyerekkorától tudatosan készült a zenei pályára. - Már négyévesen is az érdekelt, hogy a saját hangjaimmal fejezzem ki magamat - meséli. Szülei alig tudták elvonszolni a nagymama zongorájától a hangszeren klimpírozó fiúkat. A designer papa és az angol-rajz szakos mama - a szenvedélyes érdeklődést látva - úgy döntött, zenei általánosba adják gyermeküket. Akire a Bartók Béláról elnevezett győri zenei általános iskolában az is mély benyomást tett, hogy a falakat nem úttörőplakátok, hanem Bartókról, illetve Kodály Zoltánról készített fotók díszítették.
A kortárs zenéhez különböző szakaszokon keresztül jutott el. A szülei sosem sulykolták belé, hogy csak Bachot, Csajkovszkijt és más nagy klasszikusokat hallgasson. Nyolc-tíz évesen - korosztályához hasonlóan - rajongott a popért. Tinédzserként már egy heavy metal bandában találta magát, a konzervatóriumban viszont egy dzsesszformációban játszott. Mint mondja, mindig túllépett egy korszakon. Tizennyolc éves kora körül jutott el oda a "létrán", hogy igazán és mélyen értékelni tudta a klasszikus zenét. A kortárs zenéhez viszont még jó pár esztendőt kellett érnie.
Felfogása szerint a szórakoztató műfajok az elmúlt évszázadok zeneművészetének elemeiből táplálkoznak, csak éppen ezen alkotóelemeket nagyon leegyszerűsített, banális formában használják. - A szórakoztató zene megértésébe nem kell anynyi energiát fektetni, mint a komolyzenéébe. A művészet megértése erőfeszítést igényel - fejtegette Illés Márton, akinek fáj, ha a kortárs zenét "őrültségnek" nevezik azok, akik a muzsikában kizárólag a kikapcsolódást keresik.
A vékony alkatú, de beszéd közben sok energiát sugárzó fiatalember sorsa tulajdonképpen még a győri konzervatóriumban töltött időszakban dőlt el. Ismerősökhöz fél évre Svájcba ment németet tanulni, ahol a tehetséges ifjú zongorista egy szemesztert járt a Zürichi Konzervatóriumban. S mellékesen megnyert egy nemzetközi zongoraversenyt. Az első díjjal járó pénzt félretette, az 1994-es érettségi után pedig meg sem állt Bázelig. Tanulmányai mellett kamarazenészként, illetve zenekari zongoristaként sokat "haknizott", hogy eltartsa magát.
A Bázeli Zeneakadémián szerzett zongoraművészi diploma után Illés Márton a koncertezés és a zeneszerzés között csak akkor választotta az utóbbit, amikor 2001-ben a karlsruhei Zeneművészeti Főiskolára került Wolfgang Rihm szárnyai alá. Karlsruhéban kezdett zeneelmélettel is foglalkozni, ma már ezt tanítja a fiatalabb generációknak.
- Szerencsés fickó vagyok, megengedhetem magamnak, hogy a hobbimból, a zeneszerzésből éljek - mondta a német mellett angolul és olaszul egyaránt jól beszélő Illés, aki hamarosan Rómába költözik, miután elnyerte az igen rangos Villa Massimo ösztöndíjat.
Egy pillanatig sem tagadja, pályafutásában rengeteget köszönhet a németeknek. A németek nyúltak a hóna alá, nélkülük talán nem is létezne. Ezért rendkívül hálás, de változatlanul magyar zeneszerzőnek tekinti magát. A komponáláshoz az "alapanyagot" ugyanis a magyar gyökerekből, a népzenéből, a magyar nyelvből, az anyanyelvből eredő gesztusrendszerből meríti. Amire itt, a szövetségi köztársaságban van "kereslet". - A németek magyarként értékelnek, és a magyarságot, ezt a kreatív őserőt akarják visszahallani a zenémben - mesélte. Németországban sokat tanult, a többi között korrektséget, a világra való nyitottságot és intellektuális érdeklődést. Honvágyat azért gyakran érez, hiányzik a temperamentumos magyar környezet. Igazán kilazulni csak Győrben tud.
A szabadidejében szívesen úszó, feltöltődésként pedig a svájci Alpokban túrázó Illés bevallása szerint most kamarazenei stádiumban van - sok mozgást, energikus elemet próbál vinni a zenéjébe. A felkérésekre sem lehet panasza: a 2010-es müncheni biennáléra operát ír egy Rilke-szövegre, a Kölni Filharmóniának pedig egy zongoraversenyt komponál. Igyekszik visszatérni a természetes kifejezésmódhoz, amely pusztán hangzásélményen keresztül hat. Legutóbbi berlini koncertje után a közönség sorából valaki odalépett hozzá és azt mondta neki: érezte a testébe közvetlenül átáramló energiákat. A díjak kétségkívül fontosak, de ennél valósabb "jutalmat" aligha kívánhat egy komponista. Jelzi, átment az üzenet.
