- És tényleg parodizáló fölényeskedés nélkül tudnék megemlékezni Ignatz Albricht 1831-ben festett lőtáblájának megejtő viselettörténeti ábráiról, arról az egészen finom cilinderes csoportról, amely Adam Auer főlövészmester egyébként zökkenőkkel teli darabját felül ékíti, nem beszélve a Friedrich Koller-tondó pazar fantáziájáról.

A polgári lőtábláknak azonban egyrészt ennél komolyabb, tudományos irodalmuk van, másrészt a műfaj reprezentánsai szándék szerint csak társszereplők ezen a kiállításon. A Janus Pannonius Múzeum azért vette kölcsönbe a százhetven éves darabokat az e gyűjteményével úgyszólván egyedülálló bajai testvérintézménytől, mert ugyanakkor felkért jó néhány, főleg a középgenerációhoz tartozó képzőművészt az asszociálásra. Fessék meg, kollázsolják össze, hogy mi jut eszükbe, mire ihleti őket ez a különleges és különlegesen szeretni való peremművészet, reagáljanak ezekre a művészetnek szociológia-, legalább annyira verbalitás-, mint ábrázolásdarabokra.

Az ötlet telitalálat, stílusban maradva szeglövés. Ha azonban végignézzük a kurátor vezérelte kiállításoknak ezt a felettébb rokonszenves - mert erőszakmentes, ámde szellemes - példáját, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a szórás nagy lett. Utoljára élve (visszaélve) a kézenfekvő metaforával: voltak mellélövések, és voltak, akik nem is céloztak. Persze ha ez utóbbi olyan műben nyilvánul meg, mint Roskó Gábor Tisztán látok című olajképe, tulajdonképpen nem éri a nézőt csalódás. Nem azért, mert a falemezre festett darab mégiscsak kerek, mint a céltáblák, és tigris is van rajta, amelyre vadászni szoktak, hanem azért, mert teljes Roskó-mű, a Roskó-képek műgonddal megfestett csendes abszurditásával. Nem úgy Lengyel András két évszámot viselő, felújított darabjai, amelyeken úgy mutat a témára utaló tárgyi vagy szellemi applikáció, hogy akkor is ez évi rögtönzésnek tetszik, ha történetesen nem most került a felületre.

Úgy látszik, tudomásul kell vennünk, hogy néhány ötven-hatvan körüli művészünk eljutott a kegyelem állapotába. Abba az errefelé sokáig csak világsztároktól ismert státusba, amelyben bármit csinál is az alkotó, az egykor joggal megszerzett hírnév fényében remekműként fogadtatik. Ha nem ez volna a vélekedés, feLugosi László bizonyára meggondolta volna, hogy a Daniel Spoerri munkáira oly kényelmetlenül emlékeztető Célterítést és fémedényekből lélektelen könnyedséggel öszszeállított Célkeresztet küldött volna Pécsre. Bukta Imrére nem jellemző az ilyesfajta könnyelműsködés, továbbá régebben megfestett Céltábláját értjük. Új céltábla című darabja azonban úgy nyers, goromba és összerovott, hogy a Bukta-féle titkos érzelem, a darabosság mögül a spiritusz ezúttal hiányzik.

Olyan rangos képtárnak, mint a pécsi, és olyan lefegyverző ötletnek, mint a mostani, szakmai öröm, szárnyalás és komoly munka jár. De legalábbis az azonosulásnak és a szakmaszerűségnek olyasféle szolidsága, amilyenre az ihlető elődök adnak példát az első teremben. Súlyos, ha úgy tetszik, súlyosan aktuális művet pedig a táblaképhez megtérő Kicsiny Balázs, valamint Kőnig Frigyes és Szurcsik József komponált. Szurcsik sajátos módon olyan Lőhető tájat, amelynek látszólag nincs köze lőlaphoz, célponthoz, sikerhez, de amelyben annyi festői esemény van, mint a legzsúfol-
tabb

lőtáblán. Ellentétben Kőniggel, akinek szótlanul drámai, fájdalmasan titokzatos, kerek táblái nem éppen sportlövészetre alludálnak. Végül pedig Böröcz András visszatalált a legkézenfekvőbb lövésikonográfiához, Szent Sebestyénhez. Nem most, a dátum szerint nyolc éve. Ceruza-Sebestyénje a kis forgácsnyilakkal és a céllövöldékre is emlékeztető ceruzaszínpaddal a kiállítás egyik legizgalmasabb műve; Böröcz már kétezerben készült.

Szurcsik József: Lőhető táj; 2008