Fehér, mint az emlékezet
- Köszönet Magyarországnak, hiszen az ország minden lakója hozzájárult az emlékház felújításához - ezekkel a szavakkal nyitotta meg a volt miniszterelnök halálának ötvenedik évfordulójára elkészült emlékházat unokája, Jánosi Katalin. A helytállás és nemzeti egység szimbólumát is megtestesítő emlékhelyet ugyanis közpénzből, széles szakmai támogatással sikerült a kor igényeihez igazítani, és újra megnyitni a nagyközönség előtt. S bár az emlékház még csak most kezdte el várni a bejelentkezett diákokat és történészhallgatókat, a kiállítás máris jól vizsgázott. Az első látogatók - akik még 23-án a rádióból értesültek a nyitásról -, a szomszédból és Pesterzsébetről érkeztek; a szülők és gyerekek közül főként az utóbbiak vették hamar birtokba a teret.
- Alapvetően nem a mi generációnknak szól a tárlat, hanem a tinédzsereknek - figyelmezteti a teremben helyet foglaló idősebbeket Rajk László építész. És tényleg: eltelik egy kis idő, amíg rájövünk, hogy a hófehér asztalra kivetített szövegeket és képeket csak úgy lehet "léptetni", ha az ember megtöri a mennyezetről érkező lézersugarat. Addig kétségbeesetten keres valamiféle gombot, huzalt, érintőpontot a különleges festékkel bevont asztallapokon. Feladni már csak azért sem érdemes, mert négy asztal - négy korszakra bontva a politikus pályáját és vele az ország történetét - 400 beszkennelt fotót és dokumentumot és hatvan filmrészletet, bejátszást eleveníthet fel. Azt a száz évet, amely Nagy Imre születésétől az 1996-ban elfogadott, a mártírokra emlékező törvény elfogadásáig ível.
Az egykori berendezés, a filodendron levelei, a könyvek gerince a polcokon, a befőttesüvegek, mint valami finom árnyjáték elemei türemkednek ki a falból, kirajzolva a néhai könyvtárszoba, nappali tárgyait. Fehéren, szinte észrevétlenül. A falakon pedig, mintha csak egy bonyolult freskó része lenne, a kézírás fut. Három nyelven keresi lehetséges olvasóit. S bár csak a híres-hírhedt cvikkerről lehet tudni, hogy valóban az övé volt, a tárlókban további, korabeli tárgyak sorakoznak. De ez is, akárcsak a legapróbb részletekig korhűen berendezett dolgozó, épp csak az illúzióhoz elég.
- Nem ragaszkodtunk a skanzenstílushoz, ahhoz, hogy egy lehetséges pillanatot merevítsünk ki az életéből - magyarázza Rajk a lenti, fehér világ koncepcióját. A hagyománytól való eltérés egyrészt a hiánynak tudható be - Nagy Imrét teljes vagyonelkobzásra is ítélték, ezért elvétve maradt fenn utána személyes tárgy -, másrészt az emlékházak skanzenjellege ma már erősen kommercializálódott. A kiállítás így a korszerűbb történelemszemléletet tükrözi: száz év pillanatai egymásra rétegződve, egymást néhol fedve, máshol felerősítve mutatják fel a különleges életutat, s annak megannyi következményét.
De az illúziók is megérnek legalább egy látogatást. A falakon sorjázó fotók, amelyeket Nagy Imre készített, hiszen imádott fotózni. A furfangos ceruzatartó, a papírnehezékek, a kikészített alma és dió. A könyvtár, amelyben éppúgy ott van Lenin és Sztálin összes műve, mint a magyar klasszikusok. Jövőre mindezt virtuálisan is be lehet járni, hiszen a kiállítás teljes anyaga felkerül a megújult honlapra. A tapasztalatok ugyan azt mutatják, a virtuális tér inkább kedvcsinálóként funkcionál, semmint helyettesítené a tárlatlátogatást. Tanároknak viszont kifejezetten jó segédeszköz lehet: előtte a tájékozódást segíti, utána pedig könynyebben lehet felidézni a tanulókban a látottakat.
Még akkor is, ha azt a nyugodt, hűvös fehérséget nem könnyen felejti el az ember. Hiszen van benne minden: gyász, emlékezet, bölcsesség. Az öszszes szín csöndes foglalata.
