Az egész Thomas Moserral kezdődött, a Fidelióban éneklő amerikai tenorral, beszélgettünk, és valahogy szóba került Anna Netrebko, hiszen ő majdnem mindig szóba kerül, ha mostanában az opera a téma. Netrebko-effektus, mondta Moser, jó éneklés helyett most már az elég jó a cél, és hozzá a csinos arc, illúziót keltő alak. Egy pillanatra ugyan eszembe jutott, hogy mindezt pont egy olyan énekes mondja, akinek az alakja nem éppen illúziót keltő, de Mosernek olyan érvei voltak, amelyeknek nehéz lett volna ellenállni. Énekelni kezdett.

Hallottam híres kolléganőmet, mondta, Berlinben, Massenet Manonjában. Ott, a harmadik felvonásban van a gavotte, amelyet így kell énekelni: és megmutatta. Könnyedén, díszítve, előkékkel, elegánsan. De ha ehelyett az énekesnő így énekel - és megmutatta: egyenesen, díszítések nélkül, mereven -, akkor csalódott vagyok, mert nem azt kapom, amire jegyet váltottam, mert nem az szólal meg, amit Massenet a kottába írt, mert az egészből éppen a lényeg hiányzik.

Olyan meggyőző volt, hogy még a lépcsőházban sem jutott eszembe ellenérv. Vagy nem azonnal. Aztán legalább annyi eszembe jutott: azt az előadást én is megnézhetem. DVD-n kapható, Berlin a helyszín, Barenboim a karmester, Netrebko és Rolando Villazon a két főszereplő. A DVD hátlapján ott vannak a kulcsszavak, szexepil, ragyogás, szépség és ifjúság, a rendezés a XVIII. századból a XX.-ba helyezi a cselekményt, az ötvenes évekbe, Manon a történet során Audrey Hepburnből Marilyn Monroe-vá válik, nem rossz, egyáltalán nem rossz. A kis szerepekben közreműködők viszont rettenetesek, Netrebko is mórikál az első felvonásban, Moser nem beszélt a levegőbe. A második felvonásban azonban olyasmik történnek, amik nem szoktak az operában. Netrebko alsóneműben párnacsatázik Villazonnal, és amikor des Grieux apjához írott levelét kellene együtt felolvasni, a papírt odateszi a lába közé: olvasd. Montserrat Caballéval egy kicsit nehéz lenne ugyanezt elképzelni.

Aztán jön a harmadik felvonás és a gavotte. Anna Netrebko fehér nyári ruhában, szalmakalapban énekel ifjúságról, szépségről, ragyog és szexi. És Mosernak igaza van, egyenesen, díszítések nélkül, elég szárazon énekel. És Mosernak még sincs igaza, mert Netrebko hatása elementáris, maga a fiatalság, a mulandó pillanat, pont az, amiről énekel: örüljünk az ifjúságnak, mert nem vagyunk örökké húszévesek. Nem tisztán énekléssel éri el Netrebko a hatást, de ugyanarról énekel, ugyanazt képviseli, mint a szerep legnagyobb előadói. Megváltoztak az adathordozóink, nemcsak a puszta hangzást tudjuk odahaza reprodukálni, hanem látjuk magát az előadást, és Netrebko, ha látszik is, semmivel sem gyengébb és nem beszél másról, mint a régi dívák.

Az már legfeljebb a szakma bosszúja lehet, hogy a test még sérülékenyebb, mint a hang. Ezzel az elképzeléssel Manont még rövidebb ideig lehet hitelesen eljátszani, mert karcsú derék, szép láb, ránctalan arc is kell hozzá. De ez legyen már tényleg Anna Netrebko gondja.