A "Három tenor" óta nincs az a népszerűségre, gazdagságra és elismerésre törekvő szupersztár, aki ne keresné másik két hasonló kvalitású muzsikus társaságát a megérdemelt, ám könnyen leszüretelhető dicsőség megszerzése végett. Ne áltassuk magunkat, az S. M. V. pontosan ilyen produkció: zeneileg egyáltalán nem volt szükség a megszületésére, ugyanakkor a rajongók egyhangúlag fejezték ki különféle fórumokon hármuk szövetkezése iránti vágyukat. Miller Miles Davis, Wooten a bluegrasskirály Bela Fleck mellett emelkedett a fémes, pattogó basszusgitárhangzás fejedelmévé, a náluk közel egy generációval idősebb Clarke pedig egyszerűen végigjátszotta a XX. század második felének dzsessztörténelmét - mindenkivel, mindenhol.

A Bass Player magazin 2007-es díjkiosztó gáláján álltak először együtt színpadon, mikor Clarke az életműdíjat vette át. Az idei évet már a stúdióban kezdték, és augusztusban megjelentették a "Thunder" című lemezt, majd nyomban világ körüli turnéra indultak. A lemezt a hüvelykujjal és húrtépéssel (slapping és popping) megszólaltatott basszusgitárnak rendelték alá, habár billentyűs hangszereken Chick Corea és George Duke is a közreműködők között van (Clarke mindkettejükkel játszott nemrég Budapesten). A "Milano" című szerzeményben Clarke vonóval és pengetve egyaránt bőgőzik, és tulajdonképpen a koncert kevés, riasztó csillogástól mentes pillanata is az érzelmes téma megszólalásához köthető. A langaléta basszistának úgy áll a bőgő, mint másnak a cselló; utolérhetetlen könnyedsége remek szólóba torkollott - de mindezt tekinthetjük az S. M. V-től függetlennek. Miller röviden altszaxofonozott, egy picit hosszabban basszusklarinétozott is, de a "When I Fall in Love" című örökzöld melódia az előadás tompa hangszíne és a fantáziátlan átdolgozás miatt igencsak laposra sikeredett. És ez a laposság uralta a lényeget, a csattogó fémes hangzásból felépített hangkavalkádot is.

Nyitányként a lemez gicscses szintetizátor intrója szólalt meg (a zenekarban egy billentyűs és egy dobos játszott még), a tömeg már ekkor extázisban volt. A hármak kezdésképpen egymásnak adogatták szólamaikat - ha egy ritmusalapot lehet egyáltalán szólamnak nevezni -, és a meglepően kevés gondolatból összeállított számok mintha jól működtek volna, legalábbis betöltötték azt a funkciót, amire szánták őket Millerék. A kétségkívül mellbevágó sound Clarke találmánya, a funkytól elindulva a dzsessz különféle válfajain keresztül behatolt a popzenébe is, de univerzális jellege ellenére ez a játékstílus nem alkalmas két óra kitöltésére. A magamutogatás, az egymást dicsérő zenészek, a mind gyorsabb és hangosabb előadás egyre idegesebben kapkodó játéktechnikai bemutatóvá alakult, ahol a hangok nem pihenhettek, így csak éppen az veszett el, amiért koncertre járni érdemes.

(Stanley Clarke, Marcus Miller, Victor Wooten: The Thunder Tour - Millenáris)

Az S. M. V. formáció megszületését a rajongók kényszerítették ki