"Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál." Ki ne ismerné Az ember tragédiájának, Madách Imre drámai költeményének zárósorát? Ám a nyolcvanas évek beköszöntével létrejött egy olyan színielőadás, amelyben e biztató szavak nem hangoztak el. A becses emlékű Paál István vitte színre, akit éppen csak kineveztek a szolnoki teátrum főrendezőjének, de máris parazsat gyűjtött a fejére. A pártirányítás azzal gyanúsította meg, hogy "lengyelre" rendezte Madáchot. Akkoriban zajlottak ugyanis a rendszert kikezdő lengyel események, a gdanski sztrájkok, a Solidaritas mozgalmai. S a főbenjáró véteknek tartott pesszimizmus bélyegét ütötték a színjátékra, amely tehát a "Csak az vég! - csak azt tudnám feledni!" sorral fejeződött be. Cikkeztek róla, raportra szólították a rendezőt, fejmosást kapott érte.

Szállóige nélkül

Változtak az idők, változtak a tűréshatárok. Ha lassacskán is. Még mindig a nyolcvanas években, pontosan 1983-ban járunk, amikor Zalaegerszegen szolgált egy kiskatona. A kimenőin szívesen látogatta a színházat, amely a dunántúli városban akkor nyitott kaput. Hússzor is megnézte Az ember tragédiáját, amelyet - az azóta szintén eltávozott - Ruszt József rendezett. Színházavatás alkalmából, nyilván nem kockáztathatta meg, hogy törölje a zárósort, ám úgy mondatta el a joviális Úrral, hogy a végkicsengés inkább szarkasztikus lett, semmint optimista vagy "hurráoptimista". Az a fiatalember Telihay Péter volt, aki néhány év múltán dramaturgként diplomázott, rendezőként is debütált, ma a szegedi prózai társulat vezetője. A pálya csakhamar összehozta Ruszt Józseffel, de a Tragédiával is, s ugyancsak egy színházavatáskor, 2002. március 15-én e művel nyitották meg az újonnan épült Nemzeti Színházat. Szikora János rendezte, Telihay Péter bábáskodott a szövegen, amelyből megintcsak kimaradtak a szállóigévé vált szavak. De még mindig nagy lélegzetet kellett venni hozzá. A felkérést a munkára áprilisban kapta, és számos elemző beszélgetés után, egy szeptemberi napon bökte ki, hogy e mondatnak a "helyi értéke" legalábbis kérdéses. Hiszen e történetben nemcsak Ádám, Éva, de az Úr is "megégeti magát". Mire föl a biztatás? Szikora Jánost hamar meggyőzte, akinek az ízlése mindig is hajlott a merészségre. Az Urat eleve nem úgy képzelte el, hogy zengzetesen osztja az igét, végül is kivetítőn tette közzé a szavait. A színészek sem protestáltak. Házon kívül azonban megkapták a magukét. Csak egy volt a "szerencséjük", hogy a politikai csatározások, megannyi vádaskodás közepette ez a tétel eltörpült.

Annak a lényegbevágó mondatnak a hiányát mindenki észrevette. Ám volt egy Lear király-előadás, amelyben a nagymértékű beavatkozás egyáltalán nem keltett megütődést. A Vörösmarty-magyarításnak csupán a fele hangzott el. És a Mészöly Dezső-szövegnek is a fele. Ez volt dramaturgként Telihay Péternek a legelső nagy munkája. Nagyszínházban, nagy drámával, nagy rendezővel. Nevezetesen Ruszt Józseffel, aki szinte mindenben szabadkezet adott. Kíváncsi volt, hogyan szűrődik át e dráma egy fiatal személyiségen. Hiszen 1989-et írtunk, amikor égető kérdés volt, hogyan lehet a hatalomról önként lemondani, megosztani.

A közkeletű fordítások eggyé ötvözése révén, zömmel Mészöly Dezső szavaival hangzottak el azok a részek, amelyek az információk pontosságát igényelték. Vörösmarty Mihály burjánzóan gazdag költőisége pedig olyan nagyjeleneteket emelt meg, mint Lear a viharban. De nem maradtak ki sem szcénák, sem szereplők. Esztendővel később, Ruszt József újabb korszakába lépett, megalapította a rövid életű, de szép emlékű Független Színpadot, amely a Rómeó és Júliával mutatkozott be. Mert kilencen voltak, mindössze kilenc szereplővel. Amíg fennállt e kompánia, csekély számukhoz kellett igazítani minden bemutatójuk szövegkönyvét. Egyébként a Tragédiáét is.

Napjainkban, amikor a színházak kétségkívül szűkölködnek, a nagy teátrumok is mindinkább kis társulattal működnek, vendégművészeket sem igen tudnak megfizetni, bizony, gyakran kell egy adott létszámhoz adaptálni a színműveket. Telihay Péter utoljára tavaly Szabadkán kényszerült erre, ahol a Vízkereszt, vagy amit akartok című Shakespeare-vígjátékból kellett megtizedelni az "urak, papok, matrózok, darabontok" sorát, ügyes szerepösszevonásokkal. De már olyanról is hallani, hogy támogatás reményében, stúdiószínházi pályázaton részt vevők addig-addig "irtották" a szereplőket, amíg be nem fértek a meghirdetett létszámkeretbe.

Azelőtt az úgynevezett színházi buszok várták a kései publikumot. Azóta nemcsak e különjáratok "divatja" múlt el, de a napjainkbeli néző nem is tolerálja az este tíz után végződő előadásokat. A vidéki színházak már alkalmazkodnak a környékre vivő utolsó járatokhoz. Vagyis nincs színház, amelyik parttalan szövegtengerrel merészkedne közönsége elé. Legyen az Shakespeare, Schiller, Csehov vagy más. Aligha lett volna esély színre tenni például az Amerikai Elektrát, Eugene O'Neill trilógiáját, ha a tizenhárom felvonásnyi textusból Telihay Péter nem készített volna rendezéséhez egy tömörebb, a szereplőgárdát is töredékére, mindössze kilenc főre apasztó változatot, amelyet egy évtizede mutattak be Szegeden, később Budapesten is. Szűk évtizede nekiveselkedett a Platonovnak is, Csehov korai művének, amely több száz oldalas szövegfolyam, számos mellékszállal, s rendet vágott benne, a történéseket egyetlen éjszakára téve.

Apadó szövegtenger

Holott éppen Csehov az a szerző, akinek a nagy drámái mértanian pontos remekművek. Nemhogy egy szó nincs fölösleges, de még egy írásjel sem. Mi több: a dőlt betűs instrukcióktól sem válnak meg szívesen a rendezői szövegkönyvek. Jó példa arra, hogy nem kell mindent felforgatni. E véleményen nemcsak Telihay Péter osztozik, de Vörös Róbert is, aki legtöbbször Alföldi Róbert rendezéseinek példányán munkálkodik. Amikor a Cseresznyéskertet tűzték a Vígszínház műsorára, szinte érintetlenül hagyták a szöveget. Jóllehet irgalmatlan húzásokról szólt a fáma, a dramaturg elmondása szerint, az Új Színházban játszott Három nővérből is csupán a jelenetekre bevivő, illetve kivivő mondatok hiányoztak. Lévén, hogy e színrevitel a már idősödő nővérek visszapillantásaként idézte fel az ismert történetet, amely az emlékezés folyamatosságával jelent meg, szükségtelenek voltak a szcénák között az éles határok. És feleslegesekké váltak az olyan mondatok is, amelyek eredetileg azt szolgálták, hogy érzékeljük, hol és mikor vagyunk. Három oldalnál nem tettek ki többet a hiányzó mondatok, mégis lényegesen kurtábbnak tetszett az egy szünettel játszott négy felvonás.

Ha Csehov az egyik, a homlokegyenest másmilyen dramaturgiát működtető Molnár Ferenc a másik szerző, akinek a színművei tökéletes szerkezettel büszkélkedhetnek. A textust érintő beavatkozások nem feltétlenül a tartalmat célozzák, sokszor nem is a terjedelmet, hanem iparkodnak kiegyensúlyozni a billegő konstrukciót. E tekintetben Molnár Ferencet nem érheti szemrehányás. Vörös Róbert szerint e jelesség ambicionáhatta, hogy minél bravúrosabb módon bonyolítsa a színjátékait, amivel megőrjítheti tollforgató kollégáit. Bizonyára, annyit látogatta a vígszínházi próbákat, hogy jószerivel mindennek a végére járhatott. Erről meggyőződhettek, amikor Az üvegcipőt megrendezte Ács János. Az első felvonásban Irma, a kis cseléd felszolgálja Sipos úrnak az ebédjét. A színiutasítás pontosan leírja a szobát, hol az asztal, hol a tálalószekrény, hol az ajtó. Az Új Színházban kissé arrébb helyezték volna az ajtót, ám kiderült, hogy nem lehet. Alighanem Molnár lelépte a távolságot, s éppen annyi mondatot írt, amennyi alatt innen oda, onnan ide lehetett menni. Mondjuk azt, hogy magára vessen az az író, akinek művéből húzni lehet?

Csak az a vég

Ám a színházi utódok sokszor kifognak a nagy elődökön. "Mivel ez a munka a legkevésbé sem fordítás (a szöveg az övé, noha a mű ezzel együtt sem "saját"), a szerző megengedhette magának, hogy annyit és azt használjon az eredeti történetből, amennyit jónak látott" - írta Parti Nagy Lajos, amikor átköltötte a Tartuffe-öt. Vagyis amikor a meglévő jeleneteket, minden szituációt és fordulatot megtartva, a maga szavaival és gondolataival, szellemesen vegyítve a mai és régi kifejezéseket, új rímes-mértékes dialógusokba fogalmazta. Mit szólna hozzá Moliére? Alighanem semmit, hiszen maga sem átallt innen-onnan kölcsönözni. Azért pedig végképp egy szava sem lehetne, amire az átdolgozó a végén vetemedett. Hiszen mindig is afféle "deus ex machinának" tűnt az az igazságtétel, amely Orgon kiforgatott családját visszahelyezi a vagyonába, Tartuffe-öt pedig a megérdemelt büntetéssel sújtja. Nem egy színrevitel tette idézőjelbe, ironizált felette. Amikor Parti Nagy Lajos ehhez az ötödik felvonáshoz ért, megállt a munkában, s jóllehet Berlinben tartózkodott, felhívta - a Nemzeti Színházban később bemutatott, máig műsoron lévő - előadás rendezőjét és dramaturgját, vagyis Alföldi Róbertet és Vörös Róbertet, hogy megoldást ajánljon. A szövegkönyv végén ezt írta róla: "... többféle, hosszabb-rövidebb írott véggel kísérletezett, végül mindegyiket hamisnak, beszédesen gyengének találta a néma záró képhez képest: ott ül a család az üres színpadon, túl a hisztérián, túl az érzelmeken, túl apátián, összepakolva várja a speditőrt... Se csoda nem jön, se a végrehajtó." Mind úgy találták, ilyen vég felel meg a mai durvább kornak. Hogy mondta Madách? "Csak az a vég, csak azt tudnám feledni."

Kivetítőn tették közzé az Úr szavait azon a Tragédia-előadáson, amellyel az újonnan épült Nemzeti Színházat nyitották meg