Szép új világ
Épp egy éve érkezett Magyarországra a világszerte ájult tisztelettel övezett, és a cirkuszművészet megújítójaként számon tartott Cirque du Soleil. Az a kanadai társulat, amely tavaly hat csapattal járta a világot, körülbelül háromezer emberrel dolgozott, műsorát 2006-ban hétmillió néző látta, és profitja kétszázmillió dollárra rúgott. E meghökkentő adatok hallatán gyanakodni kezdtünk - és a gyanú igazolódott. A budapesti előadás kapcsán számunkra is kiderült: ami egykor forradalmi, friss és művészi volt, mára nagyzoló profizmussá lett. A Cirque du Soleil már nem anynyira cirkuszi együttes, inkább erőmű, pénztermelő automata, önmagát mind szerényebb emberi teljesítménnyel hitelesítő gigantikus álomgyár.
Nem volt ez mindig így.
Hogy milyen lehetett a hőskor, amikor - az akkor még nem túl gazdag - alapítói merész álmokat szövögettek, és elkezdték becsalogatni a cirkusz porondjára a társművészeteket, arról némi fogalmat alkothat, aki megnézi a Fővárosi Nagycirkusz legújabb műsorát. Eltűnt a porond környékén megszokott oroszlánszag, a csinnadratta, alkalmilag eltűntek az egymást fenéken billentő bohócok, és eltűnt a mutatványokra szabdalt előadás is. Kristóf Krisztián, a darab rendezője - amúgy kitűnő zsonglőr - állatszámokat, hagyományos bohócot, konferansziét nélkülöző művészcirkuszt álmodott a manézsba, ahol lendületes fiatalokat, megmutatkozni akarást és élvezetes produkciókat láthatunk.
A keretjáték szerint egy éjjeliőr megelevenedett álmait. A cirkusz kupolájában akrobatikázó hegedűst, tréfás takarítókat, akik ördögi ritmust kavarnak takarítóeszközeikkel, színes fények közt tekergőző vidám óriáshernyót, hatalmas labdákon akrobatikázó, bájos lányt. Mesekönyvek lapjairól előpattant kézegyensúlyozó huszárt, egy valódi balettprodukciót, amelyet a balerina partnere vállán, fején mutat be, valamint egy némafilmekből idecsöppent figurát, aki hol szerencsétlenkedő hegedűművészt játszik, hol meg tökkelütött tűzoltót. Utóbbit egyébként Méhes Csaba jeleníti meg, akiről már évtizedek óta tudjuk: vicces pantomimprodukcióinak a cirkuszban a helyük. Miképpen a műsorba hívott BMX-bajnoknak vagy a breaktáncosnak is, de éppennyire kézenfekvő ötlet volt lehetőséget adni a magyar ritmikus gimnasztika-válogatottban sportoló fiatal hölgyeknek is - rendezői bátorság kérdése az egész.
Az előadásban olykor kicsit túlzsezseg a líra, az ember néha úgy érzi, talán a kelleténél csipetnyivel több "magyarosch" íz van benne, ám annyi azért mégsem, hogy az álomból rémálom legyen. Sőt. Ami az írás elején említett kanadai gigasztároknál az idők folyamán elkopott, az itt tetten érhető. A játék öröme, a cirkusz csodáinak feltétlen tisztelete, az ügyesség, az erő, az emberi teljesítmények megmutatása. Így még az sem zavaró, hogy itt nincsenek elképesztő revükosztümök, csudadíszletek, Kristóf Krisztián új szemléletű cirkuszműsorát látva nem is hiányoljuk az elrajzolt túlzásokat.
A műsorban feltűnik egy csupamosoly kínai kislány, aki laza drótkötélen vitézkedik. Előadását felesleges méltatni, maradjunk annyiban, amit csinál, az a tudomány mai állása szerint képtelenség. Huang Yangnak hívják, és a hírek szerint az elmúlt években éppen a Cirque du Soleil szólistája volt, hozzánk egyenesen az Allegria című, világszerte ünnepelt produkcióból érkezett. A csillagok közül leszállt a földre. Az emberek közé.
