Dosztojevszkij, lassú vagy!
A balta beleáll az öregasszony fejébe. A tettes megremeg, kapkodva összeszed pár értéktárgyat, kétségbeesetten menekül. Ám belép a lakásba az áldozat húga. Ismét lesújt a balta. Vér a padlón, a gyilkos eszközön, a kézen. A fiatalember próbálja vízbe dörzsölni. Már alig kap levegőt. Elrohanna, de állnak az ajtó előtt, csengetnek. Kicsit várnak, azután továbbállnak. A gyilkos összeszedi utolsó erejét, és kisurran a lakásból. - Lehet, hogy jó a sztori, de ez lassú, unalmas - jelenti ki egy brit producer. A bírált mű Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Új, nyolcrészes, orosz sorozat.
Európai tekintélyű nemzetközi tévéfesztiválon vagyunk, az idén 33. alkalommal rendezték meg a bulgáriai Plovdivban. Huszonhat ország mintegy 70 produkciója szerepel három kategóriában (tévéfilmek, -sorozatok, dokumentumfilmek, gyerekfilmek). Sajátos rendezvény: egy szálloda két kisebb termében zajlanak a bemutatók, hogy a kivetítés megőrizze a tévés hatást.
A legjobb produkciókat is számunkra ismeretlen rendezők jegyzik. Pedig nem pályakezdők. Aki nem hallott Ronald Suso Richterről, Antonio Frazziról vagy Igor Cobileanskiról, valószínűleg ezután sem fog, hiába látják majd esetleg nálunk is százezrek díjazott munkáikat.
Talán éppen ez a probléma. A televíziózásban a produkciók könnyedén elérik a közönséget. Nem kell hozzájuk felnőni. Nincs szükség kiművelt értékközvetítőkre, kritikusokra. Nincs arthálózat. Vagyis nincs művészet, nincsenek művek, nincsenek alkotók. Csak gyártás létezik, termékeket készítő szakemberekkel.
A programot "műfaji" filmek, tévéjátékok uralták. Különösen feltűnő volt a bűnügyi történetek, szálak nagy száma. Alighanem a "műfajiságon" bukott el a Dosztojevszkij-adaptáció is, amelyet reflexszerűen a krimik bevált ritmusa alapján ítéltek meg.
A zsűrikben - melyek egyikében én is részt vehettem - többnyire nem szakírók, tévések, hanem producerek kaptak helyet. Nem volt ellenükre az igényesség, de inkább a történet követhetőségére, a figurák hatásosságára, a megfelelő tempóra, a nézhetőségre figyeltek. Némelyikük ollót formált a kezéből, és kíméletlenül "elvagdalta" a hosszúnak tartott képeket - főleg a mi régiónkban készült produkcióknál.
Odaát teljesen bejáratott műfajok, megbízható hatásosságra fejlesztett dramaturgiai sémák kombinálásával, jó színészekkel, maximálisan feszes ritmusban - ami sokszor túllép a kommersz szinten. A nagydíjat elnyert Csoda Berlinben meglepően árnyaltan, ritka eleven, összetett figurákkal ábrázolta az NDK összeomlását. Ezzel szemben a mi tágabb otthonunk - egyetlen orosz sorozat kivételével - az egyediséget, az eredetiséget próbálta képviselni. Nem túl sikeresen.
Szembesülni kellett azzal, hogy egy-egy német (ZDF-) vagy olasz (RAI-) produkció elképesztően magas költségvetésből jön létre. Ezt a hazai néző is érzékelheti, ha odafigyel a naponta fogyasztott filmekre. Magas színvonalú rögzítési technika, ha kell, attraktív gépmozgások, trükkök. Nem gond a közeg aprólékos felépítése akkor sem, ha történelmi korszakot kell megidézni. A fesztiváldíjas Luca főfelügyelőben például olyan tárgyi gazdagsággal jelenik meg Mussolini Olaszországa, amilyet jobb mozifilmekben láthatunk.
Mifelénk gyengébb technikai színvonalra kényszerülnek az alkotók. Igényességre törekedni csak formabontással tudnak. Ez könnyen eredményezhet eredetieskedést, erőltetettséget. A "termék" így nem talál utat a nézőhöz, de ettől még tévéproduktum marad, és az artfilmes közeg sem fogadja be. Példa volt erre Balogh Zsolt munkája, A veinhageni rózsabokrok. A nyugati producerek vakarták a fejüket, nem értették, hogyan készülhetett ennyire nyakatekert, nézőidegen tévéfilm. Győri Márk operatőri munkájára azonban így is mindenki felfigyelt, és nagyon közel állt egy díjhoz.
Művészeti szinten tehát vannak lehetőségeink, nagyobb átgondoltsággal, több csiszolással, bizonyos alapfunkciók elfogadásával megteremthető egy új, igényesebb, a közönség számára is élvezhető televíziós nyelv. Jól jelezte ezt két sorozat, a Régimódi történet és a Tűzvonalban.
