Fészkelődnek a pajtikák a Bárka Színházban felállított paraván előtt, és hallgatják a zenét, amely mintha egyenesen a Népliget egykorvolt Mutatványos teréről szivárogna ide. A szörcsögő gramofonmuzsika alatt két szerecsenfigura ugrik a paravánra. A mókás alakok cintányérral csörömpölnek, illegetik magukat, éppen úgy, mint 1897 óta a Kemény család valamennyi előadásának első pillanataiban. Aztán feltűnik az ördög, és azt harsogja: "Eljöttem, hogy Vitéz Lászlót magammal vigyem a pokolba, mert nem fogad szót sem a papának, sem a mamának, és még a főzeléket sem akarja megenni."

Ezzel kezdetét veszi a játék, melyben Vitéz László móresre tanítja a "suvickos pofájú", "cuclifejű" ördögöt, megleckézteti, és persze legyőzi, mint több emberöltő óta mindig. Elkezdődik a játék, meglehet, az utolsó. Híre szaladt ugyanis, hogy a Vitéz Lászlót életre keltő bábművész, Kemény Henrik úgy döntött, visszavonul, ezt követően soha többé nem lép a paraván mögé.

A gyerekek sivalkodnak, élvezik a mókát, mi meg nyújtogatjuk a nyakunkat, igyekszünk belesni a színfalak mögé: hátha megpillantunk valami ünnepi tortát, búcsúra készített virágcsokrot, Vitéz Lászlónak maszkírozott színészt, egyáltalán: valami jó kis meglepetést. Nézünk erősen, de nem látunk semmit, minden olyan, mint máskor. Vitéz László szaporán lengeti a "nagymamucika báli legyezőjét", azaz a palacsintasütőjét, az ütések sűrűn kopognak a nyomorult ördög kobakján, a gyerekek pedig visítva drukkolnak a paprikaorrú, hetyke süvegű főhősnek.

Vitéz László az olasz komédiák Pulcinellójának leszármazottja, Paprika Jancsi és az orosz Petruska rokona később még egy krokodilt is legyőz, aztán felharsan a Viszlát, pajtikák!, majd ismét megszólal a korabeli vurstliból átmentett muzsika, kialszanak a fények, és Heni bácsi, kezében a piros sipkás bábuval a paraván elé lép. Ünneplés, vastaps, integetés. Várjuk a nagy búcsúzást, az öleléseket, a szép beszédeket, de semmi.

Közönségtalálkozó veszi kezdetét, melynek már az elején kiderül: félreértés volt csupán a visszavonulásáról szóló hír. Amíg fel tudom emelni a kezemet, addig játszani akarok, mondja Heni bácsi, és az akarok szót úgy megnyomja, hogy recseg belé a levegő. Azért persze végigszalad az életén: mesél a nagypapáról, a Galíciából származó Korngut Salamonról, aki 1897-ben kapott engedélyt "dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások" megtartására, hogy aztán vásári bábos legyen, és a mesterséget fiának, azaz Kemény Henrik édesapjának adja tovább. Aki előbb az amerikai filmiparban, a Metro-Goldwyn-Mayer szövegírójaként próbálkozott karriert csinálni, ám később viszszatért, hogy a Hűvösvölgyben, majd a népligeti Mutatványos téren bábozzon a gyerekeknek. Szó esik persze Kemény Henrikről is, aki négyévesen már szintén bábozott, tízévesen a lecke helyett Mark Twain Koldus és királyfi című művének kettős szerepét tanulta, húszévesen átvette édesapja ligeti bábszínházát. Szó esik az ötvenes évekről, amikor Vitéz Lászlót korszerűtlen alaknak, tréfáit burzsoá kegyetlenségnek minősítették, és valaki még azt is megemlíti, hogy Heni bácsi otthon Vitéz László mellén őrzi a kitüntetéseit, végtére őt illetik szerinte.

Aztán vége a beszélgetésnek, kicsik és nagyok aláírásért ostromolják Kemény Henriket, aki tréfálkozva osztja az autogramokat. Most akkor a Bárkában sem lép fel többször? - kérdezzük tőle. Egy pillanatra fölnéz, aztán azt mondja: ördög tudja. Mi pedig nézzük a táskájában heverő ördögöt, de az nem mond semmit, csak néz bután. Abban azért biztosak vagyunk, hogy sajog a lelke, mert ő már tudja: visszavonulásról szó sincs. Eltelik néhány nap, és jön Vitéz László a palacsintasütőjével, aztán, ahogy az lenni szokott: megint rászakad a mennyország.

A paraván mögött Kemény Henrik, előtte a pajtikák