11 éves a Trio Lignum, és mivel tavaly nem ünnepelte meg a tizedik születésnapját, idén volt az ünnepi koncert. Három fafúvós, vagyis két klarinétos, Rozmán Lajos és Klenyán Csaba meg egy fagottos, Lakatos György. Ha valakinek nem jut azonnal eszébe olyan mű, amelyet erre a hangszer-összeállításra írtak (egyébként van, el is játszottak Mozart B-dúr divertimentójából egy tételt), az rögtön rá is jön, mi a legjobb a Trio Lignum repertoárjában. Azt játsszák, ami nincs, vagy csak alig van. Átiratokat és új műveket.

Aki pedig három percig nézi és hallgatja őket, rájön arra is, miért van masszív tábora a triónak. Úgy játszanak, ahogy mások nem szoktak. Vagy nem ennyire. Teljes önfeledtségben, feloldódva a zenében, hangszerben, egymásban, feladatban és figyelésben. Nem egyformák, de együtt vannak, és ezt a zenén kívül úgy jelzik, hogy egyforma, szürke, csíkos nadrágot hordanak. Felül már egészen mást viselnek, hosszú klepetust, borvörös inget mellénnyel, illetve fehér inget és fekete zakót, egyszerre vannak egyenruhában és őrzik önálló zenész- és nem zenész egyéniségüket.

Három perc talán nem is kell hozzájuk. Az első szám Machaut A végem a kezdetem című műve, ami egy zenei palindrom, visszafelé ugyanaz (ahogyan a 11-es szám is), de a művet hallgatva ennek szinte semmi jelentősége nincs, csak azt érezni, hogy valaki meszsziről szól, és mégis szól, az a hétszáz év semmit sem számít, jobban értem, amit ő mond, mint amit Kondor Ádám. Meg azt is érzem, hogy akármeddig tudnám ezt hallgatni.

A koncert első része a régi zene, Haydn a vége, zenélőórára írott darabok, és beindul hozzá a Katona József Színház forgószínpada, a trió eljátssza, amit kell, aztán Ónodi Eszter vagy Máté Gábor mond szövegeket Esterházytól. Kedv, nevetge, szünet.

A második rész hosszabb, de egy pillanatra sem hozza zavarba a közönséget. Új zenék, szórakoztatóak, Jeney változata az Örömódára, vagy Sáry műve a sötétben: egy elemlámpa ír le a szerző-karmester kezében egy kört, a hangszerek pihennek, a zenészek közül az egyik nyög, a másik hörög, a harmadik koppant, és vége a műnek. Lehet, hogy nem világmegváltó, de mű: van eleje, közepe, vége. A harmadik részben filmzenék szólnak, és közben a filmek is láthatóak, régiek és nem olyan régiek, meg egy új, amit Márta István két hete forgatott a Trio Lignumról, mobiltelefonnal.

A meghajláshoz a színpadra hívják a szerzőket is, és talán ez is sokat mond a Trio Lignumról: bár nincs itt mindenki, így is majdnem háromszor annyi a komponista, mint az előadó.