Szinte üres térben, összesen tíz színész adja elő Zalaegerszegen a Hamletet. Nem tudni, kényszer vagy elgondolás következménye-e a spórolás. De ha szükség, nem lett belőle erény. Előjátékképpen Szakács László bolyong a színen szánalmas-komikus vértezetben, miközben baloldalt egy ajtónyílásban fiatalember szívhez szólóan szaxofonozik. Kitalálhatjuk: Hamlet és atyjának szelleme ők. És valóban. Ám következő találkozásukkor, amikor a szellem elárulja fiának, hogyan mérgezte meg öccse, ki most trónját bitorolja, és bosszúra szólítja föl, a szellem leveti vértjét. Egy szál ágyékkötőben és pléhcsizmában még sokkal viccesebb. A kitűnő színész lehetetlen helyzetbe kerül. A zömök, kicsit kövérkés, kicsit öregedő test eleven cáfolata mindannak, amit korábban fia a halott királyról mondott. Arról már nem is szólva, hogy a Claudiust játszó karcsú, magas Szegezdi Róbert kimondottan elegáns. Szóval az özvegy királyné választása legalábbis női ízlés szempontjából aligha kifogásolható.

Színházban persze mindent ki lehet fordítani, ha látjuk az okát. A fiúi szeretet például elvakíthatja Hamletet. Erre utaló jelet azonban ezúttal nem venni észre rajta. Egyáltalán, semmilyen egybefüggő elgondolásra utaló nyomokra nem sikerült lelnem. Bagó Bertalan rendezőnek amúgy minden jelenetre van valamilyen ötlete. Némelyik túlzottan is érthető, például amikor a lelkifurdalástól gyötört Claudius beletekeredik hosszú uszályába, majd lemeztelenedve szétvetett karokkal fekszik a földön; míg másoknak a jelentése megfejthetetlen, például amikor betolnak egy fürdőkádat, csakis azért, hogy a Lenni vagy nem lenni-t, abban mondhassa el a címszereplő.

Az egész előadást összefogó ötletnek az látszik, hogy van az együttesben két ügyes zenész. A Hamletet egyébként rokonszenvesen változatos, mélázást és játékosságot, érzelmességet és őrjöngést egyként átfogó, de összehangolatlan eszközökkel alakító Nagy Péter nemcsak szaxofonon, de zongorán is jól játszik, a Horatio szerepét adó Szemenyei János pedig bravúrosan zongorázik. Horváth Károly gyönyörű motívumaira elragadóan dzsesszel a két barát. Két művész az ocsmány világ kényszerei közt. Talán erre is lehetne építeni egy Hamlet-értelmezést. Következetes építkezéssel. Meg talán arra is, hogy a politikai-katonai összefüggések teljességgel kimaradnak. Fortinbrast, az ellenséget csak egyszer említik, akkor is véletlenszerűen, és nem is érkezik meg a darab végén. Helyette az öreg Hamlet jön, ezúttal fekete öltözékben, és lefekszik halott özvegye mellé. Mintegy visszafoglalja helyét. Az ifjú, már ugyancsak halott Hamlet szaxofonszólója zárja az előadást. Magánemberek magántörténetét láttuk tehát. De akkor miért viselnek koronát, ódon fényű hosszú köpenyeket, olykor végtelen uszályokat? Néha egészen zavarba ejtő ez az udvartartás nélküli királyi pompa. Mintha a díszleteket és jelmezeket tervező Vereckei Rita számára sem világosodott volna meg igazán a rendezés vezéreszméje.

Nagy Péter és Holecskó Orsolya