Pedig a kelet-európai régióban egykor sajátos értelmet nyert dzsesszklubba járni: például az ötvenes évek Lengyelországában pincékben, illegális körülmények között lehetett ilyen zenét hallgatni, míg Magyarországon a hetvenes években egyetemi klubok adtak helyet a dzsessz modern, éppen ezért inkább csak megtűrt törekvéseinek - vagyis a harcos, ellenzéki gondolatok sosem álltak távol tőle nemcsak Amerikában, nálunk sem. A dzsesszbarátok joggal várhatták a rendszerváltoztatástól, hogy akár minden estéjüket más és más helyeken tölthetik kedvenc zenéjük hallgatásával, ám a piacosodás körülményei nemcsak a koncertlátogatási szokásokat, hanem magát a dzsesszt is megváltoztatták.

Szimptomatikus jelenség, hogy az első, nemzetközi sztárok befogadására alkalmas magánintézmény (az A38 hajó) csupán öt évvel ezelőtt jött létre. Addig a működési rendjüket tekintve az állammal vagy az önkormányzatokkal valamilyen viszonyban álló helyszínekre érkeztek a jobbára már pályafutásuk csúcsát évekkel korábban maguk mögött hagyó hírneves művészek. Igaz, jószerével csak a szervezői agilitáson múlt már akkor is, hogy éppen kit hívnak meg. Ezt jól példázza a Trafó dzsesszkínálata, amely egy ideje kellő hozzáértés mellett vonultatja fel a New York-i avantgárd aktuális hőseit, sőt még korábban az állócsillagok (például Archie Shepp) is többször tiszteletüket tették a kortárs művészetekhez címzett épületben.

Igényeink megfogalmazásakor azzal is számot kell vetni, hogy az amerikai nagyváros dzsesszkonjunktúrájának hanyatlása lényegében a hatvanas években lezajlott, mikor a híres 52. utcai háztömbből kitessékelték az ott működő kilenc klubot (többek között a Birdlandet), így műhelyszerű munkát támogató klubhálózatról már ott sem beszélhetünk. Ennek fényében is mondhatjuk, hogy a dzsessz színterei hibát követnek el azzal, hogy nem támogatják a műfaj fejlődését: gyakorlatilag csak a legkisebb, ezért talán a leghangulatosabb klub, a Nyitott Műhely vonzza magukat a művészeket is, akár koncerten kívül, vagy akár egy évadon keresztül alkalmat biztosítva nekik a gyakorlásra, és lehetőséget kínálva fejlődési pályájuk bemutatására. A minél jobb kihasználtság lázában égő mamutintézményektől ilyesmit nem is várhatnánk, de a Millenáris és a Művészetek Palotája addig nem lesz igazi dzsesszhelyszín, amíg a fagyos, célmegvalósításra törekvő hangulaton nem változtat. Pedig mindkét helyen működik dzsesszklubként aposztrofált rendezvénysorozat (Raiffeisen Jazz Klub, Hétfő Esti Jazz), csak kár, hogy pont a két, legtöbb látogató fogadására alkalmas "dzsesszklubot" egy szervezői portfólió tartja kézben, szűkebbre szabva ezzel a kínálati keretet.

Archie Shepp

Igazi dzsesszklubnak azonban mégiscsak az tekinthető, ahol napi rendszerességgel lépnek fel a zenészek, és emellett más műfaj csak erős kötődés esetén kap helyet. A fővárosban négy klub felel meg ennek a kitételnek. A legrégebbi a Jazz Garden; a Jazzművészek Társaságának elit helye a Columbus Jazzhajó, ahol a társaság 12 tagja, illetve formációik lépnek fel; az egykori Kossuth Klubban létrehozott Budapet Jazz Club komoly technikai apparátusával a média igényeit
is képes kielégíteni, és itt
a mindennapi program
részét képezi a klasszikus kamaramuzsika is; a Take5 pedig a Vista utazási iro-da pincéjében igényesen kialakított helyiségével igyekszik reményt lehelni a dzsesszvárosnak korántsem nevezhető Budapest éjszakai életébe.

Hogy van-e erre szükség, majd idővel mi magunk válaszoljuk meg. A helyszínek most már adottnak látszanak, egyetlen kérdés, hogy a műfaj képviselői (zenészek és szervezők egyaránt) képesek lesznek-e közelebb kerülni az időközben generációváltáson átesett közönséghez, és így az európai nagyvárosokhoz méltó programkínálatot felmutatni.