- Édesanyám dolgozik a múzeumban, ő mondta, hogy nézzek le az alagsorba, mert van ott néhány zongora. A gyűjtemény vezetőjét végül talán az győzte meg arról, hogy beengedhet, hogy hallotta, hogyan játszottam a MüPában - árulja el a felfedezés titkát Szilasi Alex zongoraművész, aki először egy aranyozott Pleyel-zongorát talált, majd később további több mint harminc, műkincs értékű hangszerritkaságot.

A zongorista jelenleg a francia Edition Fuzeau Chopin-kiadását gondozza, közben pedig lemezre is játssza a műveket, méghozzá Pleyel-zongorákon. A francia készítésű hangszerek a zongorák Stradivarijai, hangzásuk a XIX. század kamara-előadásait idézik, lágy és csilingelő, a hárfához hasonlítható karakterük azóta is utánozhatatlan. Chopin egész életén át a Pleyelekhez ragaszkodott, sőt mint a szakma Schumacherje részt is vett a hangszerek továbbfejlesztésében, ami még különlegesebbé teszi ezt a márkát. A cég alapítója, Ignaz Pleyel egyébként kortársainál, Mozartnál és Haydnnál is népszerűbb zeneszerző volt, de élete közepén inkább hangszergyártásba fogott. Nemhiába.

- Hihetetlen volt látni, hogy egy ilyen zenetörténeti kincs évtizedeken át ott lapult a raktárban. Ezek a hangszerek különösen közel állnak a szívemhez, de a Pleyel-gyár tulajdonosát is fellelkesítette a hír, hiszen magángéppel Budapestre érkezett, hogy megtekintse az Imperial első opusát, melyet még Chopin bőkezű támogatójának leszármazottja, a lengyel Zamoyski gróf rendelt meg - magyarázza a felfedezés jelentőségét Szilasi Alex.

Hogy miért nem derült korábban fény a kincsekre? A múzeumoknak sokan adományoznak ritkaságokat, és ha a tárgy nem igazán illeszkedik az intézmény profiljába, sokszor a raktárba kerül. Így jártak a zongorák is, melyeket csak enteriőrök kiegészítésére hoztak fel időnként a pincéből. A hangszereket egyébként kifogástalanul leltározták, és mint bútorokat karban is tartották. De egy több százéves zongorának ennél többre van szüksége ahhoz, hogy működjön is.

Szilasi Alex - miután 2005-ben felfedezte - a Pleyel-zongorát saját pénzén maga restaurálta, de a teljes helyreállítás csak idén fejeződhetett be. Ahhoz, hogy a többi hangszer is megszólaltatható legyen, banki támogatókat szerzett, akik állják a felújítás sokmilliós költségét. - Csodálatos lenne, hogyha a fiatal tehetségek játszhatnának ezeken a ritkaságokon, és koncertjeiken megmutathatnák, hogyan szóltak a Liszt-művek a szerző kedvenc típusán, az Erardon, vagy milyen egy Streicher hangzása, melyet Brahms és Schumann használt, és hogy miként is fest egy forte-piano, a modern zongora elődje. Megtehetnék, hiszen a zongorák megvannak - lelkesedik a művész, aki szerint a hangszerek felpezsdíthetik a hazai komolyzenei életet, mert ezekkel a ritkaságokkal sok híres előadót lehet majd idecsábítani.

- Egy Pleyelen egészen máshogyan kell játszani, mint egy mai versenyzongorán. Ha nem a megfelelő technikával kezelem, a hangszer ellenkezik. Ha ráhangolódom, akkor azonban csodálatosan finom, bensőséges hangzást lehet vele elérni, amit a közönség lélegzet-visszafojtva hallgat. Már csak azért is, mert ezek a zongorák sokkal halkabbak, mint a mai társaik. Ez a figyelem egészen más koncertélményt jelent - ad választ a zongoraművész arra a kérdésünkre, hogy egy laikus vajon hallhatja-e, mitől más egy XIX. századi zongora.

A restaurált hangszert a Tudományos Akadémia Dísztermében lehet meghallgatni legközelebb december 5-én, majd még két alkalommal. Szilasi Alex természetesen Chopint fog játszani rajta.

A Pleyel-zongora bútorként lappangott a múzeumi raktárban