Pro és Kontra - MR1 Kossuth

Hogy a kultúráról ne csak úgymond ajánlólag lehessen beszélni "a médiában", hanem mondjuk kissé kritikailag is. Nem kockázatmentes vállalkozás ez Coelho, Jackie Collins, Sas József és a kolbászfesztiválok országában.

A Kossuth vasárnap délelőtti kultúrblokkjába néhány hónapja új elem került, mondhatnánk, szuszakolódott, noha ennél kellemesebb szuszakolódásra nem nagyon emlékszem a közelmúltból. Felére húzták a 11-kor kezdődő Gondolat-Jelet, hogy fél tizenkettőtől egészen délig kulturális vitaműsorral ágyazzanak meg a bécsi szeletnek.

A Pro és Kontra koncepciója szimplaságában gyönyörű: az egymást hetente, szakterület szerint váltó műsorvezetők csendben asszisztálnak ahhoz, hogy a két meghívott vitapartner, rendszerint az adott hét témájának (film, színház, irodalom, egyéb) szaktekintélyei egymást ekézzék mintegy harminc percen keresztül - a gyepálás intenzitása vérmérséklet kérdése. A végén gyors elköszönés, a harangszó közben aztán lehet teríteni.

A legutóbbi adásban Tompa Andrea moderálása mellett Prőhle Gergely és Török András beszélgetett a magyar kulturális külpolitikáról, külföldi intézetekről, kultúrexportról a külföldi magyar évadok, fesztiválok, a magyar kultúra külhoni reprezentációja, a hazai és határokon túli támogatási rendszer és egyebek kapcsán. A két exállamtitkár ugyan nem vitázik olyan hévvel, mint ahogy a színikritikusok, a színházvezetők vagy a filmrendezők szoktak, de ez szakmai ártalom, gondolom. Az intézményi és a projektalapú támogatási elmélet összecsapása közben például nyilván nem rágta tövig a körmét az izgalomtól a hallgató, de legalább nem csak a dagályos kincstári vagy ellenzéki reklámdumát, esetleg vaskos szakszöveget kellett hallgatnia. Megérthette, mert a vitázók megértették vele, hogy az esemény- és történésmenedzsment sem azt jelenti, hogy a nagy kultúrcsarnokokat el kéne hanyagolni, pláne be kéne zárni; s az intézményben való gondolkodás sem zárja ki, hogy kiemelt rendezvényeket külön forrásból lehessen dotálni. Meg hogy a piaci alapon is megvalósítható vendégszereplésekbe, mondjuk az operettisták vagy épp a Száztagú Cigányzenekar külföldi előadásaiba kár volna milliókat feccölni - jobb helye is van a pénznek.

Áru-e a kultúra? - hangzott a nyolcvanas évek egyik legnagyobb értelmiségi vitájának kulcskérdése - kulcsálkérdése. Mert persze áru a kultúra, áru volt már akkor is. A könyv, a színházjegy csak majdnem volt ingyen. Ma meg majdnem megfizethetetlen - de legalább kapható. Minden kapható. Ez viszont nem jelenti, hogy a kultúrafogyasztók szemét csakis vastag, fényes papírra nyomott árukatalógusokkal kéne kiszúrni. Jól jön néha egy-egy fogyasztóvédelmi magazin is.