Ádám Ottó nyolcvanéves
Ádám Ottó kolozsvári pszichiátriai és orvosi tanulmányai után, 1948-ban érkezett Budapestre, a Színművészeti Akadémián 1952-ben szerzett rendezői diplomát Nádasdy Kálmán és Gellért Endre tanítványaként. Miskolci vizsgarendezése után a Madách szerződtette, ám 1953-tól a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője lett. A Madáchba 1956-ban tért vissza. Tanítványai, kollégái, a színészek, akiket rendezett, egyaránt halk szavú, mindig tapintatos, ám határozott egyéniségként emlékeznek vissza rá. A korábbi kemény diktatúra után a politikai enyhülés légkörében a szellemi horizont tágulása, a nyitás a nyugati stílusok és eszmék, egyáltalán minden felé, ami addig tilos volt, nagy lehetőséget nyújtott számára színházi eszményeinek a megvalósításához. Széles körű műveltsége, művészi érzékenysége, sokfelé tájékozódó szelleme, sokirányú fogékonysága alkalmassá tette arra, hogy kiválóan betöltse azt a szerepet, amelyet, mondhatni, a történelem osztott rá. Már nem volt kötelező termelési vackokat játszani, a kötelező szovjet darabot ki lehetett váltani Gorkijjal és Csehovval. A pszichologizáló realizmus pedig nagyon kézre állt Ádám Ottónak. És nagyszerű pedagógusként finom és mélyre hatoló elemzéseit, darabértelmezéseit képes volt a színészeknek átadni, azokat színészi játékká alakítani. Shaw és Brecht is fontos szerepet kapott színházában, és természetesen a kortárs klasszikusnak tekintett Németh László is éppúgy, mint a történelemi paraboláival akkoriban újítónak számító Sütő András. Az ő színházában Shakespeare-ről is lefoszlott a romantikus történelmi pátosz, a zengzetes szavalatot felváltotta a lelki folyamatok láttatására való igyekezet.
Nagy színészek játszottak a keze alatt a Madáchban. Fölemlegetik olykor, hogy Gábor Miklós és Pécsi Sándor, Mensáros László és Márkus László, Tolnay Klári és Domján Edit, Kiss Manyi és Psota Irén társaságában könnyű volt nagy színjátszást produkálni. Ám hogy ott voltak, és hogy naggyá lettek, abban nyilván múlhatatlan érdeme volt a rendezőnek, a színházvezetőnek, aki tudta, mit kezdjen velük, és miképpen hozza ki belőlük a legjobbat.
Ádám Ottóról sokat írtak, sokan emlékeznek rá, főképp rajongó tanítványok. Ő maga ritkán nyilatkozott meg a nagyobb nyilvánosság előtt. Bizonyára nem véletlen, hogy a Madách Színház születésnapi öszszeállításában főképp 1969 és 1973 közötti írásokból idéznek tőle általános színházi nézeteit megfogalmazó passzusokat. Ez az akkoriban megélénkülő publicisztikai tevékenység jelzi, hogy Ádám Ottó pontosan megérezte azt a pillanatot is, amikor a szellem, amelyet maga is segített előhívni a palackból, az ő eszményeit kezdte fenyegetni. Talán a kegyetlen színházról szóló mondatai fejezik ki legvilágosabban mindazt, amitől tartott, s amit nem kívánt követni. "A kegyetlen színház hívei azt mondják: a világ brutális, az embereket sokkolni kell, meg kell mutatni nekik ezt a brutális világot, amelyet létrehoztak; azokat a körülményeket, amelyek között élnek, hogy ettől elborzadjanak, és humánus világot teremtsenek. Kérdés azonban, hogy abban a XX. században, amelyben a kommunikáció oly könnyű, amilyenné a film, a televízió, a gyors közlekedés, a gyors hírszolgáltatás tette - az emberek szembeállítása a brutalitással, valóban alkalmas-e arra, hogy a brutalitást csökkentse. Attól tartok, hogy nem. (...) Marad tehát a kegyetlenség absztrakt gesztusa. Így a kegyetlenség puszta felmutatása - amelynek a meghirdetett művészi szándéka, hogy a kegyetlenséget csökkentse - valójában növeli a brutalitást. Kegyetlenségre ingerli az embereket, rossz ösztönökre apellál."
Ádám Ottó tehát nemcsak a lélekelemző és -ábrázoló, az emberi szépséget és nagyságot felmutató színházban hitt, hanem abban is, hogy a színház feladata az ember és a világ megjavítása. A hetvenes-nyolcvanas évek folyamán azonban fel kellett ismernie, hogy kortársai hovatovább e kérdés felvetését is anakronisztikus illúziónak érzik. Mondhatnánk, a világ túllépett rajta, de azt is, ez inkább a világ baja. Fokozatosan visszavonult. Míg a hatvanas években évente három-négy előadást rendezett, később már csak kettőt vagy egyet, és mihelyt tehette, nyugdíjba vonult. Csak a tanítást nem hagyta abba.
Nélküle egy nagy korszakkal lenne szegényebb a magyar színjátszás.
